Minden olyan kilátástalan. Hogyan lehet ebből kilábalni?

27 éves nő vagyok. A legoptimistább ember a világon, nagyon társasági ember, jól fizető munkával. Mindig mindent megoldottam. Mindig mindenkinek segítettem. Soha nem éreztem azt, hogy kilátástalan lenne bármilyen helyzet is. Most még is egy 3 hónapja csak egyre rosszabb lesz minden.

Nincs családom és rokonaim, egyedül anyum, de ő is külföldön él. Félévente 1xer találkozunk. 4 éve amikor külföldre költözött szerette volna ha vele tartok, de akkor még 1 nagy szerelem és hogy én egyáltalán nem vágyom rá, hogy máshol éljek itt tartott. Eldöntöttem, hogy bár egyedül maradok, de maradok és a saját lábamra állok. Jól alakult minden. Albérletbe költöztem egy nagyon jó helyre, egy nagyon jól fizető munkám lett, habár fizikalig most már egyre kevésbé bírom, de nagyon szerettem amit csinálok. Barátok sose voltak sokan a környezetemben és aki volt annak nagy része már családos vagy külföldön él. Olyan barát akivel találkozni tudok és programot szervezni, egyetlen egy maradt. Általában vele és a párjával csinálunk közös programokat ha már nagyon rám tör a magány. Semmi különösebb változás nem történt ami így megviselhetne. Ezért nem tudom mi lehet a baj és nem tudom hogy szedjem magam össze.

A munkámban már nem érzek motivációt, akikkel igazán jóban voltam elkerültek máshová és bár a pénz nagy motiváció lehetne már abszolút nem érdekel. Eljutottam oda hogy már teher és borzasztó nagy stressz bejárnom dolgozni. Folyamatosan szabadságokat vettem ki, és most az utolsó 1 hónapban végig tápénzen voltam. Ezért eldöntöttem, hogy felmondok és bár kevesebb lesz a pénz olyan munkát fogok végezni amit szeretek.

És miért is ne most ezzel is csak stresszelem magam... Hogy elhatároztam, váltok, már mennék, már felmondanék és nem tudok. Meg kell várnom amíg lecseng ez a vírus hiszen most nincs lehetőség munkahelyről munkahelyre ugrálni.

Borzasztóan megvisel a magány is. 10 éve élek külön. Mindig volt kapcsolatom. Vagy volt egy barátnő akivel együtt éltem.

Most több mint fél éve élek egyedül. Nem viselem jól. Ehez nem tudok egyszerűen hozzászokni. Nem szeretnék idegen lakótársat. Ismerőseim között akivel tudnék együtt élni már mindenkinek van fix helye. Kapcsolat kilátásban meg a levegőben sincs. Ami szintén elszomorít. De talán ez is a baj, hogy túlságosan szeretnék valakit. Akivel tudok végre családot tervezni. Nagyon családcentrikus emberként elszomorít, hogy még nincs családom. Eddig is így éltem. Eddig is helyretettem magam ha kicsit elhagyott a lelkierőm, de most nem megy. És azt érzem csak rosszabb.

Elkezdtem naplót írni. Gondoltam ha kiírok magamból mindent majd könnyebb lesz. De nem..

Felfogom épp ésszel, hogy mit kéne tennem, hogy kívülállóént mit tanácsolnék saját magamnak de folyamatosan úrrá lesz rajtam a kilátástalanság. Hogy nem látom mi lenne a legjobb. Jó ötlet lesz e munkát váltani. Vagy menjek ki anyumhoz? De ott sem lenne semmivel jobb. Sőt..

Hogy jó irányba tart e az életem...

Nem tudom elterelni a gondolataim.

Valószínűleg a magány lehet a problémám. Az elején nagyon élveztem, hogy végre egyedül vagyok, nincs kapcsolatom sem, nem kell elszámolnom senkinek semmivel. Aztán ez egy pár hónap után megváltozott.

A barátnőm próbált segíteni. Tanácsok, nagy beszélgetések, iszogatás.. Ilyenkor sikerül is össze szedni magam 1-2 napra. De addig tart...

Folyamatosan vissza esek. Egész napom a szobába gubózva, idióta sorozatok nézésével telik (a karanténtól függetlenül is :))

Saját magam is szánalmasnak találom...

Szóval.... Minden építő tanácsot és segítséget szívesen fogadok!