Ha bármilyen életre szóló csalódás ért fel tudtad dolgozni valahogy vagy egy életre megváltoztatott? Főképp 30 fölötti válaszolók tapasztalataira lennék kíváncsi.

Egy ismerősöm világéletében éltanuló volt, eminens, nyelveket tanult, versenyekre járt. Egy szerelmi csalódás kiégette, demotiválta, nincs rá igénye, hogy karriert csináljon. Nem érdekli saját maga.

Nekem volt egy tengermély kamaszkori szerelmem, csófos véget ért a történet, azóta minden kapcsolatát látom a közösségi oldalakon, ami rettentően megvisel, illetve ami neki többször is sikerült azóta, nekem egyszer sem, minden kapcsolati lehetőségem kudarcba fulladt és furcsa mód a vele kapcsolatos események ismétlődtek meg, mintha amiatt történt volna.

Volt több is, de a legdurvább egy személyiségzavaros ember volt. A saját személyiségem is elvette. Annyit hazudott, hogy amikor kiderült, már azt se tudtam, én ki vagyok, csak azt, hogy nyomokban se hasonlítok az addigi stabil énemre. Attól féltem a legjobban, hogy soha nem fogom már visszakapni.(Ezzel egy időben a családról alkotott elképzelésem is szertefoszlott.) Ma már majdnem olyan vagyok, mint "előtte". Szerintem csak azért majdnem, mert közben hosszú évek teltek el, ezzel egy természetes öregedési folyamat is elindult, de ennyi különbség már el tudok fogadni, főleg, hogy ezt már nem neki tulajdonítom. Őszintén mondom, akkor el se tudtam képzelni, hogy még visszakaphatom "magam".És mégis 😊

Nő/bőven 30+

Én például nagyon jó emberismerő voltam addig. Rettenetesen tudtam utálni olyan embereket, akikért mindenki más odavolt, mert kilométerekről megéreztem, hogy valami nem stimmel vele. Utólag mindig kiderült, hogy igazam volt. Ezt például szörnyű volt elveszíteni! Biztos voltam benne, hogy innentől mindenki az orromnál fogva tud vezetni, hisz neki is sikerült. Így innentől senkiben nem tudtam bízni. Ugyanakkor előtte nagyon nyitott és játékos voltam, semmit nem vettem komolyan, így ez is elveszett. Nem hallgathattam többet a megérzéseimre, hiszen egyszer már átvertek, tehát kényszeresen kerestem mindenkiben a rosszat.(Persze, csak azokban, akikkel muszáj volt kapcsolatba kerülnöm, mert már egyáltalán nem voltam nyitott. Legszívesebben soha többé nem álltam volna szóba senkivel.) Aztán szép lassan elkezdtem összehangolni, egyre nyitottabb lettem, de nem csak a megérzéseimre hallgatok már, hanem a tapasztalatokra is. Összegyűjtöttem azokat a jeleket, ami rá jellemző volt, de a megérzésem nem jelezte, hogy ez nincs rendben. Ma már csak arra figyelek tudatosan. Ha ilyen nincs, akkor nem kezdek keresni. Szóval óvatosabb lettem, de azért ésszel.

#3