Mit csinalsz, hogyan viselkedsz, ha szerelmi banatod, csalodasod van?

Hát én a legtöbb jóindulattal sem nevezném magamat tapasztaltnak az én 16 évemmel, de azért leírom, nálam hogy van. Egy olyan alkalom volt, amikor a fiú szakított velem, és x-szer én szakítottam. A végeredmény mindig ugyanaz: KO. Csak mikor engem dobtak ki, akkor egyből, mikor én szakítottam, akkor pedig idővel. Ha én szakítok a fiúval, akkor az úgy van, hogy egy pillanatra eloszlik a rózsaszín köd, és meglátok dolgokat, amik taszítanak. Ez így megy egy ideig, és az idő múlásával egyre több ideig vagyok úgy, hogy csak a hibáit látom, de még nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Egy őrült pillanatomban kialakul bennem a kép, hogy mit csinálnék, ha egyedül lennék. Érlelem a gondolatot, de aztán úgy érzem, egyedül boldogabb lennék, és akkor tadam... Hirtelen felszabadultnak, és vidámnak érzem magam, mosolygok, mint aki élete legboldogabb napját éli... És úgy is érzem magam. De tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend, és ezért ki is élvezem. Volt, hogy még a sráccal is képes voltam vidáman beszélni másnap... És ezért szívtelennek tartanak. Aztán egyetlen apró dolog elég ahhoz, hogy elinduljon a lavina. Egy zene, egy szó, más lánnyal látni a fiút... vagy legutóbb: a srác kibotorkált részegen egy kocsmából, és odajöttek hozzánk cigiért, és a haverja mondta, hogy vesznek fel pénzt a bankból, és még isznak. És akkor hirtelen jön az az elviselhetetlen fájdalom, amitől nem bírok enni, sem létezni. És erősödik, és erősödik... És bár ha úgy van, tudok mosolyogni, tudok nevetni, és még őszintének is tűnik (=szívtelennek tartanak)... De ha egyedül vagyok, kész... És a halálvágy kerülget, és nem látom a kiutat... És ha ez sokáig így marad, akkor van egy pont, amikor már nem tud jobban fájni, és hirtelen úgy érzem, mintha lelkileg meghaltam volna, és onnantól meg az üresség, meg a fájdalom, de semmi más... És én keresem a megoldást egyfolytában, hisz vannak módszereim a fájdalom elmúlasztására (írok, barátokkal elmegyek valahová, néptáncórák...), de nem mindig megy... Ez vagy úgy szűnik meg, hogy megint összejövök a fiúval, és rájövök, mekkora idióta vagyok, és minden gyönyörű, közös pillanatunkkor eszembe jut, mekkora hülye voltam, vagy másik kapcsolatba menekülök, vagy egyszer volt úgy, hogy nyári szünet lévén egyedül töltöttem itthon két hónapot, és enyhült. Ha pedig velem szakítanak, akkor nincs az az időszak, amíg felfogom a dolgot (a vihar előtti csend), hanem egyből a fájdalom közepében találom magam. Pláne, hogy eddig mindig osztálytársakkal hozott össze a sors (nem vagyok ribanc! általánosban mindig mikor kilábaltam belőle, újra összejöttem ugyanazzal a fiúval; gimiben pedig két osztálytársam tet rám mély benyomást). És amikor velem szakított a fiú, összejött egy másik lánnyal, a lánynak pedig mániája volt engem bántani, szóval minden nap bejárkált egyik szünetben a fiúhoz a termünkbe.

Bocsi a kimerítő válaszért...