Miért van az, hogy az anyukák szerint jó parti lennék a lányuknak, de a lányoknak nem kellek?

Nem mondom, hogy csak alig huszonéves lányok kellenek, ez nálam nem előírás. (A "kiélésről" csak annyit, hogy sosem értettem, ez mire jó, mintha az nem lenne teljes értékű, aki nem csinált ilyet, vagy mintha nem lenne igazán felnőtt az, akinek nem volt ilyen korszaka.) Próbálkoztam nagyjából korombeliekkel is, de saját tapasztalat, hogy 30 körül a lányok többsége már "megállapodott", családja (de minimum barátja) van a legtöbbnek, pl. a volt egyetemi évfolyamtársnők közül is sokan férjhez mentek és gyereket szültek 24-25-26 évesen. Amúgy igyekszem türelmesnek lenni, csak sose volt sikerélményem, elég kevés pozitív visszajelzést kaptam (már ott kezdődik az egész, hogy valószínűleg eleve nem is tetszem a lányok többségének, legalábbis én így érzem), úgyhogy lassan csak jó lenne már valami. Ha úgy véled, hogy normális a gondolkodásom, köszönöm. Igazából olyan nevelést kaptam, hogy komolyan álljak hozzá a dolgokhoz, és már kamaszkoromtól kezdve tudtam, hogy hűséges és őszinte lennék ahhoz, aki szeretne, megbecsülném az illetőt stb. Szóval a kapcsolatról sose gondolkodtam úgy, hogy "csak úgy" elvagyunk egymás mellett, meg hogy az csak annyiból áll, hogy jól berúgunk egy buliban, hanem tudtam, hogy ez felelősséggel is jár, ha komolyan állunk hozzá. Lehet, hogy ha akkor van normális önértékelésem, és én is úgy fogom fel, hogy egy párkapcsolat csak valami tingli-tngli izé, és ha elhagy valaki, akkor úgyis tudok szerezni pár hónapra egy következőt, meg még egy következőt, akkor valószínűleg másképpen alakul az életem, és akkor lehet, hogy jól meglennék a magam kis pocsolyájában, és a magam módján boldog lennék.