Szégyellnem kellene, hogy képtelen vagyok őt sajnálni?

Ismerkedtünk egy lánnyal, vagyis hát nem "olyan" ismerkedésnek indult, nyögvenyelős volt az egész, mert el-eltűnt, és nem reagált az üzeneteimre, hívásaimra. De mindezt úgy, hogy akkor még csak beszélgettünk, tehát semmi nem volt köztünk. Időnként elejtette, hogy önbizalomhiányos, és nagyon egyedül érzi magát, barátokat akar szerezni, úgyhogy próbáltam vigasztalni, de sosem beszélt velem semmiről, hiába ajánlottam fel. Utána aztán elmondtam neki, hogy bejön nekem, és elfogadom őt olyannak, amilyen, igyekeztem éreztetni vele, hogy fontos nekem. Egyszer találkoztunk, jól éreztük magunkat, aztán mondta nekem, hogy fontos vagyok neki, és meg akar ismerni. Aztán megint eltűnt, nagy nehezen utolértem, megbeszéltük, hogy újra találkozunk. Elutaztam, erre nem jött el, kétszer hívtam, semmi. Este felnéztem fb-ra, rögtön írt, hogy az lenne a jó, ha odaköltözhetnék a közelébe (nyilván akkor lenne társasága). Mondtam neki, hogy vártam rá, erre ő, hogy a szakdolgozatához keresett könyveket, és még egy bocsánatot sem mondott. Berágtam, és megírtam neki, hogy nagyon rosszul esett, hogy még csak nem is szólt, és így nincs értelme tartani a kapcsolatot, mert így még egy barátság sem működik. Azóta nem beszéltünk, én már belefáradtam az egészbe, mindig újabb esélyt adtam, hogy hátha változik valami, de semmi. Aztán kiírta fb-ra, hogy mennyire magányos, de abszolút nem érdekel, az ő baja. Én elutaztam, felőlem kezdetnek barátkozhattunk is volna, de felháborított a viselkedése, sikeresen eltaszított magától, akkor maradjon is egyedül. Szerintetek jogos, hogy már nem érdekel, mi lesz vele? Úgy érzem, megtettem, amit lehetett, és nagyon megbántott ezzel az utolsó lépésével.