Szerintetek melyik "fajta" kapcsolat a jobb? Elítélitek azt, amelyik szerintetek rosszabb?

Én az első típusú párkapcsolatban élek, és teljesen elégedett vagyok. Máshogy nem is tudnám elképzelni. Számomra a szerelmem valaki olyan, akivel lelkileg és összetartozunk, nem csak úgy vagyunk egymással. Ő a legjobb barátom, aki támaszt nyújt, meghallgat és tanácsot ad, mindenben. A barátaim mindig elítéltek, kritizáltak, bármit tettem, ő viszont úgy szeret, ahogy vagyok. Vele tudom elengedni magamat teljesen, ennél fogva nem is vágyok olyanok társaságára, akikkel meg kell játszanom magam, akik felé megfelelési kényszert érzek. Ez kölcsönös, ő is inkább velem van, természetesen soha nem mondtam neki, hogy ne csináljon a barátaival programot, mert egyáltalán nem zavar, feltalálom magamat, ő is nélkülem.

A második típus a rémálmom, én már soha nem folytatnék olyan kapcsolatot, ettől függetlenül nem érdekel, ha valaki abban érzi jól magát. Volt benne részem, legalábbis hasonlóban, és ez abszolút nem egy érzelmes embernek való.

1.

A mi kapcsolatunk ilyen a férjemmel és ez már 15 éve tart. Mind a ketten igényeljük a másik közelségét és szívesebben töltjük együtt az időt, mint külön, mondjuk a saját barátainkkal. Nem ítélem el a másikféle kapcsolatot, csak én nem érezném jól magam, ha a miénk ilyen lenne és a férjem is elhanyagolva érezné magát. Nekünk így jó, mi szeretünk egymás seggében lógni és őszintén szólva büszke is vagyok rá, hogy 15 év után is együtt akarjuk múlatni az időt, kettesben programozunk, egymás nyakán lógunk.

A kettő között, vagy inkább úgy mondanám egy harmadik szituáció, ami az általad bemutatottak keveréke. Az se jó, ha egymáson lógnak a felek egész nap, napi több órát beszélni szerintem felesleges és hamar ráunnak a felek egymásra, nem beszélve arról, hogy mindenkinek meg van a saját élete és ritmusa. Bár én nagyon ragaszkodó vagyok, egyet megtanultam a csalódásokból: nem szabad ráakaszkodni a másikra, lehet naponta beszélni persze, ha pl. nem vagytok egy városban, de órákat az már nekem sok, hogy mindig elmondjuk egymásnak, mit történt vele az nap, meg minden, meg kibeszéljük a napot a velejéig, ez nekem kissé unalmas lenne. Ha választani kellene, akkor inkább az alábbi verzió lenne számomra a megfelelő:

(Saját) A párom az első számomra, naponta többször gondolok rá, de ha távol van tőlem, jól meg vagyok egyedül is, bár más érzés, de képes vagyok elvégezni a napi teendőimet, élni az életemet, úgy mond nem meríti ki az energiáimat a hiánya. Egy vagy két naponta beszélnénk, de nem órákat, az nekem már sok lenne, mondjuk 10-30 percet, de ezt így nem lehet meghatározni, sok mindentől függ. Fontosak a közös programok, pl. egyedül szórakozni menni nem megyek, csak vele. Férfiként bújós vagyok, szóval inkább az estét vele töltöm, átölelve, egy kis filmnézés közepette. :) Így szeretem kimutatni a ragaszkodásomat, de nem tolakodó, vagy idegesítő szinten, és szeretem azt, ha a párom is kimutatja. Fontos, hogy kimutatja a szeretetét, és nem naponta mondja folyton, hogy "Szeretlek, drágám.". Ez a szó elveszti a súlyát egy idő után, ha nem mutatja ki az érzelmeit a két fél egymásnak. Közös számla, mindent megbeszélni és őszintének lenni egymással: ez a legfontosabb, együtt menni a legtöbb helyre lehetőség szerint.

Egyébként a szerelem nem tart örökké, ez igaz. Sok kapcsolat, házasság megy tönkre pont amiatt, mert már nem érzik a szerelmet, a lángoló, intenzív érzést, pl. 2-3 év után. Igen, mert átalakul szeretetté, ami habár kevésbé intenzív, de sokkal nagyobb kötödést jelent. Vannak "szerelem-függők", akik folyamatos szerelmet szeretnének a másik iránt, csakhogy ez nagyon ritka vagy egyáltalán nem is létezik, ha reálisan végiggondoljuk.