Milyen hosszú távon totál egyedül élni?

27/F

Mivel személyiségemből kiindulva sajnos arra jutottam, hogy én rossz helyre és rossz korba születtem, és a büdös életbe nem fogok magamhoz hasonló nőt találni. Mármint olyat, aki annak ellenére hogy nagyon szép, nem smárolgat idegenekkel bulikban, életében összesen csak maximum 1-2 ember legyen akivel smárolt, (vagy még jobb, ha egy se) legyen szűz, nehezen (lehetetlennel határos módon) kapható, stb. Tudom, tündérmese az ilyesmi, és én már nem is hiszek benne, "használt termék" meg nekem nem kell, mert a tudat csak felőrölne, hogy neki már a második, vagy sokadik vagyok, olyan hegyre mászom fel, ahol előttem már jártak. Higgyétek el, tudom miről beszélek, volt már hogy szerelmes lettem, de a tudat, hogy az a lány bizony már másnak is megvolt, teljesen kicsinált idegileg. Vívódott bennem a szerelem és a büszkeség, de olyan keményen, hogy majdnem beleőrültem. Kínlódtam, le is fogytam, de végül a büszkeség győzedelmeskedett a szerelem fölött. Soha többé nem akarok hasonló szituációba kerülni, úgyhogy az maradt nekem, hogy egyedül fogok maradni életem hátralévő számos évére.

Eddig ott voltak a szülők, testvérek, de most lett egy saját lakásom, úgyhogy magam vagyok már csak.

Hosszú távon egyedül élőket kérdezem, hogy milyen is ez az életforma? Ha az ember megszokja, lehet élvezni is? Vagy beleőrül az ember? Mármint, a filmes sablonok szerint az agglegények lepukkant, elhízott férfiak, a nők meg olykor kutyákkal, macskákkal veszik körbe magukat, és úgy beszélnek hozzájuk mintha emberek lennének, vagy mélyen vallásosak lesznek, stb. Nem tetszenek ezek a végkimenetelek :)

Persze, én az edzéstervemet, és a testépítést soha nem fogom feladni, úgyhogy elhízni nem fogok, lepangani se, csak attól félek, hogy unatkozni fogok. Rengeteg évem van még hátra...