Túl kisajátítós vagyok, vagy jogos az elvárásom?

#8

Én nem haragszom, de tény, hogy nem releváns a válaszod.

A másik embernek is van élete, amibe te nem látsz bele. Lehet, hogy összejöttek neki a dolgok, elfoglalt vagy fáradt vagy a töke kivan vagy akármi. Vagy lehet, h nem tudtad még annyira meggyőzni, h biztos te kellesz neki, és most vacillál. Vagy akármi más - nem vagy a helyében, nem tudhatod.

Egyik esetben sem az az értelmes megoldás, h felhúzod az orrodat, mint valami dáma, és besértődsz, mint egy kisóvodás.

Ha akarsz valamit a másiktól, és azt látod, h valami ismeretlen okból mintha apadt volna a lelkesedése, akkor a te feladatod belerakni azt a pluszt, hogy pótold az ő részéről kieső részt. Az ismerkedés már csak ilyen kétszereplős haladás a remélt közös cél felé.

Szóval nem, nem jogos, hanem dedós.

Az nem egy alanyi jogon járó dolog, h a másik töretlen lelkesedéssel folytassa az ismerkedést velünk és csak velünk. Az király, ha ez zökkenőmentesen összejön magától, de amikor nem, akkor sincs jogod vagy alapod besértődni - ha akarsz valamit, akkor tegyél érte, ha meg nem teszel, akkor nem is akartál igazán.

Miért, te egyből eldöntöd, h mit akarsz a másiktól? Vagy te is elvárod azt, h a másik győzzön meg arról, h igenis ő kell neked?

Gondolom az utóbbi. Akkor ha te is elvárod, h ő meggyőzzön téged, akkor te mégis milyen alapon várod el alanyi jogon, h ő is rögtön eldöntse magában, h te kellesz neki?

Csak mert te őkegyelmességed már eldöntötted?

Arról nem is beszélve, h fingod nincs arról, h épp mi van vele, épp miért nem keres. Simán lehet, h valami összejött neki, és benned még annyi értelem vagy érzelmi intelligencia sincs, h ennek akár a lehetőségét megfontold.

Lehet, h pl. a melójában történt valami, ami eléggé megviselte ahhoz, h most rád ne jusson energiája. Lehet, h a magánéletében, családjában. A lènyeg, h fingod nincs, h mi lehet az oka, és irdatlan gáz, h fel sem merül benned az, hogy bakker talán érdemes lenne megtudni, mert a másik is önálló ember, önálló élettel, ami nem csak körülötted forog.

Szélsőséges példa, de biztosan meg tudod cáfolni, h mondjuk nem beteg az édesanyja?

Mert ha még ennyit se tudsz, akkor meg mégis honnan veszed magadnak a bátorságot, h még neked álljon feljebb anélkül, h bármit tudnál róla?

Inkább az a szánalmas, amikor elvileg felnőtt nők ilyen szinten állnak: egó meg követelőzés az van ezerrel, minimális belegondolás meg érzelmi intelligencia az meg nuku.

"#14 totál hülyeségeket írsz. Egyrészt, ha valami baj történt, akkor azt csak elmodod annak, akivel alakul a kapcsolatod...legalább annyit mondhatna, hogy "bocsi, hogy nem jelentkezek/jelentkeztem, de ez meg ez történt...". Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Ha napokig nem mondasz semmit, azzal totál kétségek közt hagyod a partnert és jogosan gondolhatom, hogy talán már nem érdeklem. "

Összefoglalva: nem, még azt az extrém esetet se tudod kizárni, h az anyja megbetegedett.

És nem, továbbra sincs annyi gerinc meg természtes intelligencia benned, h ezen bakker elgondolkodj.

Mi az, h néma gyereknek az anyja se érti a szavát? Kije vagy te mégis, h veled ossza meg, ha valami történt vele?

A barátnője? Nem, az max szerettél volna lenni.

Csak egy csaj, akivel ismerkedett.

Következő nagyon egyszerű kérdés: amikor a sràc nem válaszolt, akkor vajon

- előbb küldtél-e egy normális érdeklődő levelet, h mi történt vele, pl. "szia, mintha megszakadtunk volna. Történt valami baj az offline életben, vagy csak szimplán ez az ismerkedés alakult így. Ha az előbbi és komoly, akkor teljesen megértem, h most nem én vagyok az elsődleges prioritás, de egy gyors visszajelzésnek örülnék, hogy mi a helyzet."

- vagy inkább felhúztad az orrodat, és rögtön rásütötted, h ez a .... is biztos ....

Na vajon melyik volt?

-----

"A másik pedig, hogy én nem várom el, hogy "meggyőzzön" bármiről is. Mi ez, valami állásinterjú? :D Csak adja önmagát, és mutasson érdeklődést. Ennyi, a többi alakul magától, ha szimpatikus, ismerkedek vele, ha nem, akkor meg felesleges is erőlködni."

Most komolyan a szóhasználatba próbálsz belecsimpaszkodni, h elmaszatold az egyenes választ?

Vagy szerinted ez most tènyleg az volt?

Felőlem akkor nevezzük a dolgot "annak a pontnak, amikor a kialakuló szimpàtia elérte azt a szintet, h magadban eldöntötted, h a másik nem csak egy potenciális jelölt, hanem te ettől az embertől komolyan szeretnél valamit, komolyan szeretnéd vele megpróbálni a dolgot".

Így már megfelel? Vagy fogalmazzuk át még jobban, mielőtt érdemben válaszolnál a kérdésemre?

Szóval nálad ez a pont azonnal elérkezik? Vagy a másikat előbb fokozatosan megismerve jutsz el idáig?

Felteszem utóbbi.

A kérdés továbbra is áll: milyen alapon várod el, h mikor te eljutsz erre a pontra, addigra a másik is eljusson ide?

Miért állsz a társkereséshez úgy, mintha ez neked alanyi mogon jàrna, és amikor nem így van, azt miért veszed degradálónak?