Létezik még rajtam kívül olyan nő aki képtelen az együttélésre?

#20

Amit mi érzünk, az olyan, hogy a belsőt szereted. Én azt szeretem, amikor otthon van smink nélkül, szeretem amikor a régi pizsamáját hordja, amit talán a mamája hordott úgy emlékszem, mert az kényelmes számára. Számomra ezek nem elviselési dolgok. Ha beteg és olyan tulajdonságokkal rendelkezik amit leírtál, örülök, hogy ottlehetek mellette, segíthetek neki gyógyulni. Gyógyszerért elmenni patikába, teát főzni neki, puszit adni neki, minden.

Ez hasonlít ahhoz, ahogy a családodat is szereted. Ez a elgegyszerűbb példa. Minden ember úgy szereti a családját, ahogy van. Baleset éri az egyik tagot, megcsúnyulna? Ugyan az az ember marad számodra. Én azt mondom, hogy még jobban is fogod szeretni utána, hiszen tudatosul benned az, hogy ti ott vagytok egymásnak, egy család vagytok.

Meg egy kicsit arra is elment ez a dolog, hogy a nők sokszor úgy érzik, hogy nem elég jók. Pedig a férfiak többsége úgy szereti őket szerintem, ahogy vannak. Legalábbis az értelmiségek. Szóval smink nélkül, otthoni ruhában, ahogy meg vannak teremtve.

Nyilván nem minden ember ilyen.

#18 pl. a közös kasszát is felhozta. Teljesen jogos az is, ha valaki nem akarja megszotani a pénzét. De pl. sose szabad elfelejteni, hogy ha a pár egyik oldala elért valamit, ahhoz sokszor a másik is hozzájárul. Pl. én is a jelenlegi munkámat a párom nélkül nem szerezhettem volna meg. Szóval ha még fizetésemből ő nem is kap jogilag, amúgy megérdemelné. Gazdaságilag is megéri osztoszkodni amúgy hosszú távon. De főleg, ha házasok vagytok.

Én is ilyesmi vagyok és szerintem rengeteget számít az, hogy milyen emberbe szeret bele az ember lánya. :)

A kapcsolataim 90%-a azért ért véget, mert úgy éreztem a másik megfojt. Mintha állandóan ülnének a mellkasomon és én levegőért kiáltanék utolsó erőmből. Sikítva menekültem mindenhonnan, ahol azt éreztem, hogy a másik féllel össze kell nőnöm. Szinte szó szerint.

Egyszer éltem együtt valakivel a férjem előtt. Egy 25 nm-es lakáskában. 3 hónap után elmenekültem, egyszerűen nem bírtam, pedig nagyon szerettem őt.

Aztán megismertem a férjemet, aki pont olyan igényekkel van megáldva, mint én. Ugyanúgy igényelte a távolságot és az "én időt", így gyorsan megállapodtunk, hogy a leendő lakásunkban legalább két szoba legyen, hogy ő tudjon jobbra menni ha úgy van, én pedig balra. Vannak külön tevékenységeink és eljárunk külön-külön a barátainkkal is ide-oda. Nem egyszerre kelünk, ő inkább felkel 20 perccel korábban, mint én. Elintézi a dolgait a fürdőben, konyhában, hogy mire én ébredek, már ne akadályozzuk egymást. Annyira belesimultunk egymás életébe és annyira szeretem azért is, amiért ő ennyire megérti ezt az igényemet, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Őszintén szólva sosem gondoltam, hogy van ilyen.

Most a gyermekünket várjuk. Tudjuk, hogy a mi életmódunkba nehéz lesz integrálni egy kis kiszolgáltatott lényt, már most sokat beszélgetünk arról, hogy hogy fogjuk tudni megteremteni a család fogalmát a magány igényünk mellett, de egy csapat vagyunk. Olyan harmonikusan sikerült kialakítani az életünket, hogy biztosan menni fog ez gyerekkel is majd valahogy. :) A jó isten adja, hogy a babánk is olyan kis magánakvaló legyen, mint mi, aki nem csak elfoglalja magát egyedül, hanem konkrétan élvezi, igényli is az egyedüllétet. :)