Mit lépnél ha szabályosan képes lenne belebetegedni hogy nincs gyereke?

Elgondolkodnék, hogy nekem mi a jó ebben, mit ad ez a kapcsolat? Mi az oka, hogy évekig, szándékosan, a legaljasabb módon becsapva megnyomorítom az egyetlen embert, aki valaha is szeretett.

Nálad aljasabb emberszabásút nem hordott még a Föld.

Ezek a lehetőségek.

1. Szeretem. Ebben az esetben megszakad a szívem, amiért nem tudom neki megadni, illetve mindent megteszek, hogy megadjam. Ma már csak ritka esetben tehetetlen az orvostudomány. De akkor örökbefogadunk.

2. Nem szeretem. Megmondom, hogy ne haragudjon, de én nem adom ezt meg, és itt a vége. Neki is jobb lesz mással.

Lenne egy 2,5 mikor szeretem, de gyereket nem akarok. Csak én vagyok annyira racionális, hogy ezt az elejèn tisztázom. Szerintem fél év után könnyebb szakítani, mint öt év után.

3. Nem szeretem, nem akarok tőle gyereket, de szakítani se akarok, csak nézem, ahogy belebetegszik. Ebben az esetben felfogom a maradék két agysejtemmel, hogy valami nagyon súlyos pszichológiai betegségem lehet, mert az nem véletlen, hogy évek óta tanácsolja ugyanazt mindenki. Aztán szépen elmegyek egy pszichológushoz, pont ugyanúgy, mint bármilyen más betegséggel. Ha eltörik a lábad, akkor kérdést írsz ki, vagy elmész orvoshoz? Talán az utóbbi. Mikor a lélek törik, vagy az elme, az sajnos neked nem fáj eléggé. Még nem...

De ne hidd, hogy neked soha nem fog fájni, amit okozol.

Kiábrándulnék.

Egyrészt, mert nem akarok olyannal lenni, aki gyereket akar, másrészt ha nem vagyok vele, akkor is rettenetesen szánalmasnak tartom ezt a gyerekért viszketve remegést. Nem is létezik, mit kell úgy viselkedni, mint egy heroinfüghő? Így születnek a rossz döntések.

Egyrészt ez egy olyan kérdés, amit érdemes már a kapcsolat elején tisztázni.

Másrészt elcipelném és megmutatnám neki néhány kisgyerekes ismerősöm mindennapját. Ő nem csak a rózsaszín oldalát látná a gyereknevelésnek, az ismerőseimnek talán javítana a bezártságán és depresszióján.