Szerintetek elfogadható egy több éve tartó párkapcsolatban - ahol már másfél évet együtt is éltünk - hogy velem szeretne maradni, de fenntartva a különélést? Hetente 3-4 napot vagyunk együtt.

Egyértelműen megmondta, mit szeretne.

Itt már csak az a a kérdés, hogy ezt te elfogadod-e.

Ja: és szívből. Nem hányhatod évek múlva SEM a szemére, hogy ezt te mégsem fogadtad el.

Én is nagyon introvert vagyok. Együtt élek a párommal. De megörülnék, ha egész nap egymás nyakán lennénk. Nekem is kell napi 1-2 óra, amikor csak magam lehetek.

Beszélgessetek el arról, hogy őt mi zavar konkrétan, és ha együtt laknátok, akkor mi lenne a megfelelő opció, hogy tudná elképzelni a kapcsolatotokat ami neki is jó és neked is.

Én pl. azért szeretek egyedül lenni és szinte megkönnyebbülök ilyenkor elememben vagyok, mert gyerekkoromban mindig békén hagytak otthon. Amikor hívattak vagy előttük csináltam valamit akkor kritizáltak vagy bajban voltam. pl. fel kellett hangosan olvasnom az Egri Csillagokat, ez olyan ami nekem büntetés volt és negatív élmény, és a családom szeme előtt voltam. Így ösztönösen kell a bezártság, vagy elkülönülés, amikor nem érzem azt, hogy minden mozdulatom kritikát fog kiváltani. Nem a párommal van bajom. Nem is ő tehet róla. De kell a külön idő. És meg tudjuk oldani.