Férj elmegy külföldre két hétre. Gyerekekkel vasárnapra várjuk haza. Hétfőn este hazajön, és a szó nélkül hagyja az egészet. És azóta sem érti, hol a hiba, illetve miért is kellene bocsánatot kérnie? Szerintetek?

én is megyek ki külföldre, kint vár egy ismerősöm én sem igen jelezgetem neki előre mikor indulok, mikor vagyok ott, stb, mert ő mindig kérdezi, néha fáraszt már, hogy mindig be kell számolnom, de jelzem ő ismerős, és nem életem szerelme vagy hasonló....

a másik a barátomnál szerintem nagyobb link alak nincs is, van, hogy 3-5 napig haza sem jön, azt sem tudom hol van, de érdekes, írni mindig írja, estére jövök, aztán írja, á mégsem, majd holnap, holnap megint ír, hogy holnap, de szóval ír.

Szerintem természetes lenne, hogyha a családom, vagy a párom, vagy bárkim vár haza és én kések, akkor hazatelefonálok, hogy ne aggódjon értem. Én az a típus vagyok, aki nem kombinál, hogy tuti valami nővel van, hanem tövig rágom a körmeim és közben vele együtt az ujjaimat, hogy mi a fene történhetett vele, remélem nem érte baleset, vagy bármi... Ha pedig én megyek valahova és lekésem a vonatomat, ami miatt ott kell dekkolnom valahol fél napot pluszban, akkor úgy felmegy bennem a pumpa, hogy már csak azért is telefonálok valakinek, hogy kiadhassam magamból a dühömet.

Egyszer mentem dolgozni külföldre, ahol állták az útiköltségemet és a repülőjegyeimet is ők foglalták. Késett a gépem, így kb fél órám volt átszállni egy olyan terminálon, ahol még életemben nem jártam és azt sem tudtam mi merre. Amikor már egyértelmű volt, hogy necces lesz a helyzet, mert másfél órás késéssel szállítottak be minket, akkor még Budapesten felhívtam a munkáltatómat, akik megígértek, hogy a reptéren várnak majd, hogy elképzelhető hogy le fogom késni a csatlakozást. Megköszönték, hogy szóltam és biztosítottak róla, hogy akkor sincs semmi gond, csak jelezzek és megoldják.

Szóval nekem még az is abszolút alapnak tűnik, hogyha vadidegen emberek várnak, nekik is szóljak, hogy kések, nem hogy a családomnak, szeretteimnek!

Fantasztikus példát mutatsz a 2 gyereknek, szánalomból, meg anyagi érdekből együtt maradni egy olyan emberrel, aki nemhogy nem szeret, de még csak nem is tisztel, hát csodás...

A szüleim ugyan ezt csinálták, együtt voltam 21 évet "a gyerekek miatt", a nővéremnek (29) azóta nem volt senkije, hogy elköltözött, mert szabályosan retteg az elköteleződéstől, én (25) fiatal korom ellenére már kétszer elváltam, az öcsém (22) pedig a gondolattól is retteg, hogy barátnője legyen, ő az a tipikus pasi, aki cseppet sem tiszteli a nőket, hetente van 3 egyéjszakás kalandja, és jó neki...

És jelzem, nem vagyunk degeneráltak, diplomás család vagyunk, a nővérem fotóművész, én most végeztem jogászként, az öcsém meg orvosnak tanul... Egyszerűen csak sosem volt egészséges családképünk, honnan tudnánk, hogy kell egy párkapcsolatban létezni?

Remélem, a te 2 gyerekedből nem csinálsz ilyen lelki nyomorékot, mint az én szüleim belőlünk!