Ha a házastársatok/párotok egy balesetben lebénulna és értelmileg sérülne (egy gyermek szintjén lenne, és szexuális kapcsolatra is képtelen lenne) támogatnátok, vele maradnátok?

Aki azt írta, hogy nem lehet otthon gondoskodni az emberről, az látott már erre szakosodott kórházi osztályt?

Egy kivert kutya több törődést kap, mint amit ott adnak az embernek, a speciális magánintézeteket pedig sokan nem engedhetik meg maguknak.

Baromi nehéz kérdés, nem lehet ennyire lesarkítva beszélni róla, mert ha oda kerülsz, máshogy értékeled a dolgokat.

Igen és amíg gondozod addig téged ki fog eltartani?

Ez egy szomorú helyzet és senki nem kövezheti meg az illetőt ha ápoltatja a párját egy intézményben.

Jóban-rosszban...igen, egy nátha miatt nem hagyom el a férjem, sem egy olyan betegség miatt ami után felgyógyul. A rosszban, anyagi helyzetet is lehet érteni, nyilván akkor sem hagyom el ha nincs pénzünk. De a kérdésben feltett helyzet iszonyatosan embertpróbáló feladat amibe belerokkanna a másik. Fordítsuk meg a helyzetet! Akarnád-e, hogy a párod rokkanjon bele az ellátásodba, mondjon le a lelki-tesi örömökről és téged ápoljon halálod napjáig? Én legalábbis nem várnám el.

Persze, nem várod el, de képes lennél nyugodtan álomra hajtani a fejed, ha elhagynád a lerokkant párod?

Képes lennél utána nyugodt lelkiismerettel létezni, belenézni a tükörbe?

Én biztos, hogy nem lennék rá képes, és még sokan mások sem.

Jaj...ezek a nagy szavak....jó, akkor válaszolj arra, hogy addig téged ki tart el, amíg ápolod a párod? Nos? Kezdjük itt.

Fogalmad nincs erről a helyzetről, azért beszélsz így. 1 hónap után belerokkannál, hidd el.

42. Te fogalmaztad meg a legjobban. Igenis, mindenki aki amellett érvel, hogy a jóban-rosszban azt jelenti, hogy a lehetetlent bevállalni egy életen át az gondoljon bele fordított helyzetbe.

Te értelmileg is, és testileg is sérülsz. Önellátásra, felnőtt kommunikációra képtelen, aki nem tudja mi történik körülötte.

A párod fiatal, jó munkahelye van.

Akik azt mondják, hogy otthon kell ápolni, mert különben a tükörbe se lenne szabad belenézni, azok tényleg ezt kívánnák az egészségesen maradt szerelmüknek?

-Mondjon fel a munkahelyén, mert ez egy 24 órás ápolást igénylő dolog. Nem jó megoldás, ha 8 órában a munkaidőre besegít egy szakképzett, hiszen éjjel-nappal "szolgálni" kell. Így reggel nehéz munkába menni, tehát fel kell mondani.

- Éljen segélyből, vegyen neked pelenkát, fürdessen, forgasson egész nap.

- Mondjon le az élet összes öröméről azért, mert Te betegen fekszel, és már nem is ugyanaz az ember vagy. Még ha csak testileg lennél sérült lenne esély legalább egy lelki kapcsolatra, de adott esetben annyit se tudsz nyújtani.

- Éljen a szerelmed onnan kezdve egy jó szó, egy ölelés nélkül úgy, hogy minden teher az ő nyakába van, sőt még annál több is, mert nincs aki támogassa.

Nem önző hozzáállás ez? Ahogy az előttem szóló, úgy én se kívánnám ezt a férjemnek, se gyerekemnek. Ha értelmileg sérülnék, és nem lennék többé önmagam, akkor tiszta szívemből megérteném őket, ha valami intézményt keresnének nekem. /mármint nem érteném meg őket, hiszen értelmi sérülésről is szó van. Nem is tudnám mi történik, csak vegetálgatnék./

Utolsó, örülök hogy legalább te érted miről beszélek. Nem vagyok én gonosz, de átéltem ezzel kapcsolatban pár dolgot az életben és igen, tükörbe tudnék nézni ezek után is.

Nos a gyermek az más. A gyermekemet életem végéig ápolnám, ahogy csak erőmből telik. Ez biztos.

Igen 46. A gyerek az teljesen más. De akkor nem is vagy egyedül, hiszen a férjed támaszt nyújt a kilátástalannak tűnő küzdelem során a mindennapokban. No meg a gyermekedet olyannak is ismerted, amikor még magatehetetlen volt. Nyilván ez is éppen akkora teher lelkileg, de megoldható, hiszen ha a jövedelmed kiesik, az édesapja még tud dolgozni.

A gyerekemet én se tudnám kiadni a kezem közül, hiszen egy életre vállaltam a róla való gondoskodást.

Én azért várnék erre ésszerű megoldási ötleteket. Ha nem dolgozok és csak támogatásból élek, illetve ápolom a páromat sem jutok sehova, mert napról napra élünk, ha egyáltalán nekem még lesz mit ennem, egy normális intézmény szintén kerül annyiba, hogy esélyem sincs anyagilag normális életet fenntartani... akkor miért ne az lenne az első számú gondolata itt mindenkinek, hogy ezt anyagilag még is hogyan lehet bírni?

A nagymamám csak egy idősek otthonában él (mielőtt szembe kéne köpnöm magamat: ő szerette volna így), ez 90 ezer forint + gyógyszerek és akkor még nem is mondanám, hogy túlzottan extra hely. Szép, új, de kicsit kollégium feeling.

A mai fizetések mellett, igen luxus ha valaki megteheti azt, hogy egy ilyen otthonba adja a párát, ahol megfelelően gondját tudják viselni és luxus azt is megengedni magadnak, hogy nem dolgozol többé, csak ápolod a párodat (amit én fizikailag nem tudok megtenni).

Nagyon érdekelne az, hogy ilyen kilátástalan helyzetben mi van? Hogyan lehet az anyagi hátterét ennek megoldani, mert abszolút nem igaz az, hogyha otthonba adom a beteg páromat, akkor anyagilag is és mindenhogy le van róla a gond, sőt...

Én nem várnám el sem a szüleimtől, sem a páromtól, sem a gyerekeimtől, hogy ilyen helyzetben ápoljanak, akkor sem ha a tudatom tiszta marad. Ha pedig nem az, akkor nekem érdemben úgy is mindegy, hogy ki vigyáz rám 0-24-ben. Az nem esne jól (lehet ilyet mondani?) ha teljesen megfeledkeznének rólam, soha nem látogatnának, de sosem várnám el, hogy ezt csinálják értem, pontosan azért, mert tudom mivel jár mindez, mekkora lelki és fizikai teher. Az anyagiakról meg nem is beszélve, mert sajnos az élő példámban (otthon ápolás) sem láttam erre jó anyagi stratégiát.

Maximum úgy lehet kivitelezni ezt normálisan, ha vannak nyugdíjas családtagjai, szülei az embernek, akik hajlandóak ellátni a páromat, amíg én dolgozok. Itt viszont kérdem én, vajon egy nyugdíjas idős ember képes e egy ereje teljében lévő fiatal embert mozgatni? Szabad-e még ilyen feladatot a fizikuma miatt rábízni?

Illetve én rokkanjak-e testileg bele a 85 kilós párom mozgatásába a magam 58 kilójával? Fizikailag képtelen lennék sokáig ezt csinálni, akár szúrja ez valakinek a szemét, akár nem.

Kedves Utolsó, ez valóban így van. Egy szerető családban is előfordul, hogy az idős mamát beadják az intézménybe, mert egyszerűen mentálisan, idegileg nem bírták a fizikai valóról nem is beszélve. Az egyik válaszoló 15 évig csinálta, ha jól értem, ezek szerint megvolt a háttere ehhez, ez nagyon szép de sajnos nem mindenki mögött állnak milliók a bankban egy ilyen esetre felkészülve, hogy segítséget nyújtson.

Én ki is fogom kötni,a gyerekeimnek hogy adjanak be idős koromra valahova, ha már nem tudom ellátni magam, nem akarok a terhükre lenni.