Ha a házastársatok/párotok egy balesetben lebénulna és értelmileg sérülne (egy gyermek szintjén lenne, és szexuális kapcsolatra is képtelen lenne) támogatnátok, vele maradnátok?

29-vagyok.Végre vannak itt normálisan reálisan gondolkodó emberek is.

Amúgy igen én se értem,ők elvárnák a párjuktól/gyereküktől hogy feláldozzák magukat fizikailag,érzelmileg,egzisztenciálisan teljesen tönkremenjenk miattuk?

Ajánlom szives figyelmükbe a Mégis kinek az élete? című filmet...

Nem olvastam el a válaszokat, de én nem tudnék vele maradni. Valószínű otthonba adnám, de gyakran mennék látogatni. Nem az ápolási dolgok miatt nem vállalnám, mert kórházban dolgozom, értek hozzá, hanem inkább a lelki dolgok miatt. Ha értelmileg sérült akkor ő már nem az az ember akit ismertem. Ha értelmileg nem sérül, akkor lehet, hogy bevállalnám egy időre, habár a gyógyíthatatlan betegek elég kegyetlenek tudnak lenni az egészséges családtagokkal, őket szokták hibáztatni mindenért...és ebbe egy idő után a legtöbben belerokkannak.

Egyébként ha velem történne ilyesmi, senkitől nem várnám el, hogy feláldozza az életét és engem pelenkázzon évekig.

49-es vagyok. A nagymamám helyzete azért kicsit más. 85 évesen érte utol az a helyzet, hogy bár a tudata teljesen tiszta, éjjel nappal segítségre van szüksége, mert nem bír felkelni az ágyból, nem tud megfordulni benne, sem ha felkelt, lefeküdni és akkor a járásról, tisztálkodásról nem is beszélek. Mi ápoltuk felváltva a családdal 2 hónapig, amikor ő felhúzta magát és úgy döntött, hogy nem kívánhatja senkinek ezt az életet, nem akar senkinek a terhére lenni, kinézett magának már régen egy otthont, intézzük el, hogy bekerülhessen. Az ő nyugdíja pont fedezi ennek költségeit, de egy fillérrel sem többet.

Egy fiatal, felnőtt beteg ember ápolása egyrészt szerintem nem ennyibe kerül egy speciális intézményben, másrészt nincs keresete, sem olyan mértékű rokkant nyugdíja (vagy nem tudom mi jár ilyenkor), ami lehetővé tenné ezt a variációt egy egyszerű ember számára. Ez a legelkeserítőbb. Én lelkileg jobban belerokkannék abba, ha nekem kell napi 2-3-4-szer pelenkáznom a páromat, erőlködni vele, mosdatni, etetni, mintha csak látogatnom kellene elmenni és örülni egymásnak. A nagymamám mellett is belerokkantam egy kicsit, nem tudom ezt csinálni, akkor sem ha szeretném, pedig a családdal felosztottuk egymás között a feladatokat, bőven volt segítségem.

Nagyon nehéz kérdés. Én semmiképp nem erőltetném ezt rá senkire, és pontosan tudom, hogy férjem erről ugyanígy gondolkodik.

A mi vallásunkban az örök hűség egy szerződés lényegében, felbontható, tehát ilyen sem köt.

DE. Én gyógypedagógus vagyok. Pont ezért kettős.

a) mikor meglátok egy súlyosan sérült kisgyereket, az első, ami átfut az agyamon, hogy megköszönöm az Úrnak, hogy a mi gyerekeink mind épek és egészségesek. Napi 6 órában látok, segítek és tanítok értelmileg akadályozott gyerekeket, olyanokat is, akik soha nem fogják tudni bekötni a cipőfűzőjüket, vagy önállóan megenni egy tál levest tisztán. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanezt bírnám otthon is. Mikor az első gyerekemnél megkérdezte valaki, hogy ha tudnám, hogy autista lesz, megtartanám-e, rávágtam, hogy nem. Mert ha már tudom, hogy autista, reális esély van arra, hogy olyan súlyos, hogy nélkülem képtelen lesz életre.

Hivatásomból kifolyólag viszont pontosan tudom, milyen egy bentlakásos intézmény. Lehet, hogy ismerősnél találnék olyat, ami megfelelne, de sosem hagyna ez a kérdés nyugodni.

Márpedig ha nem tudom a magánéletet és a munkát elválasztani, az se nekem, se a gyerekeknek nem jó.

Azt hiszem, először is megpróbálnék rájönni arra, mi a legjobb a gyerekeknek. Ha a sérült apjukat kell látniuk, aki azokra képtelen, amit ő maga tanított nekik (írás, olvasás esetleg önálló WC használat), vagy ha többé nem látják.

Függ attól is, hogy az édesanyja él-e/hogy fogadja a dolgot. Az övé például összeomlana. Egy összeomlott anyóssal és 3 semmit nem értő gyerekkel lenne elég problémám ahhoz, hogy a sajátjaimon felülemelkedjek, és ezeket legyek kénytelen rendbe hozni.

Nem tudnék rá utána ugyanúgy nézni, mint férfi, mint az, akibe beleszerettem és hozzámentem, de nem tudnék rá közömbösen sem nézni. Amíg ez a mérleg el nem dönti magát, képtelen volnék döntést hozni.