Akik nem házasok: hogy élitek meg, ha a környezetetekben valakik házasodnak, vagy kiderül, hogy babájuk lesz?

9-es vagyok, nekem a "normális" család hiányzik, de mi a szüleimmel nem vagyunk olyan bizalmasnak mondható kapcsolatban, mint sokakat látok, közben ezek a másféle családban élők el se tudják képzelni, milyen egy pszichés beteg a közeli családban, akinek hullámzó az állapota, van, hogy évekig tünetmentes, aztán hirtelen bekattan (most épp évek óta az utóbbi). Hogy emiatt nem alakult ki bizalmas kapcsolat a szüleimmel, vagy amúgy se alakult volna ki (apám eléggé távolságtartó), azt nem tudom. Nem is tudok arra gondolni, hogy később, ha esetleg lesz gyerekem, a szüleimre bízzam. Anyám állapota miatt érthető, apám meg bezárkózott (még jobban, mint azelőtt).

Nem tudom, milyen egy felszabadult család, milyen, amikor a szülők büszkék a gyerekükre, milyen egy nagymama, aki az unokák kedvében jár (az én nagyim nagyon kritikus).

És nem tudom, hogy egy "normális" (nem lelki sérült) pasi hajlandó lesz-e elfogadni az én "defektesebb" családomat, és velük a háttérben engem.

A házasságkötés annyira nem izgat, főleg hogy az ismerőseim általában nem csapnak nagy lagzit. Szerintem ha nagyon akarnám, már mi is házasok lehetnénk a párommal.

A babakérdés kicsit igen. Pontosabban ambivalens érzéseim vannak. Néhány hónapja úgy döntöttünk, ha jönni akad, hadd jöjjön. Azóta lutrizunk. És nem lettem terhes. Viszont néha úgy érzem, talán nem is akarok gyereket. Néha meg az jut eszembe, hogy mi van, ha azért nem vagyok terhes, mert nem is lehetek. Olyankor nagyon akarok.

Egy ismerősöm akkortájt hagyta abba a védekezést, mint mi. Nemrég kiderült, hogy terhes. Rá irigy voltam.

Igazából a többiek örömének tényleg szívből örülök, csak ha magamra gondolok, akkor nem tudom, hogy mit gondoljak...