20 éves lány vagyok és 3 és fél éve vagyok együtt a barátommal, aki 21 éves. Nagyon szeretem, de mégis szenvedek. Mit tegyek? Van/volt valaki hasonló helyzetben?

Nagyon harmonikus a kapcsolatunk, rég óta nagyon el van már mélyülve az egész, nagyon szeretjük egymást. Minden porcikáját ismerem, tökéletesen tudunk együttműködni, nincsenek konfliktusaink. Jön az egyetem, a felnőttkor és egyszer csak azt vettem észre, hogy a gimis kapcsolatom tovább tart, mint ahogy azt “terveztem”. 16 éves voltam, mikor összejöttünk, soha egy csók nem csattant el előtte senkivel és nála is hasonló a helyzet. Mindent együtt tapasztaltunk meg, együtt éltünk át. Nagyon megijeszt a tény, hogy ha ez így halad, úgy tűnik ebből lassan akár esküvő is lesz, mivel hamarosan az összeköltözés téma is aktuális lesz. A kapcsolatunkkal szinte az az egyetlen problémám, hogy nagyon nyugodt és nem nagyon osztja meg a mélyebb gondolatait, pedig én nagyon lelkizős, érzelmes vagyok. Igénylem a sok beszélgetést és a sok szexet, neki pedig ezek a dolgok nem ennyire fontosak. Olyanok vagyunk együtt, mint egy évtizedek óta összeszokott házaspár. (Azzal a különbséggel, hogy mindketten sportemberek vagyunk és nagyon aktív a magánéletünk külön-külön is). De ezen kívül többnyire mindig otthon filmezünk, moziba járunk, piknikezünk, programozunk mindenfelé, nagyon jól érzem magam vele, ő az egyetlen ember, akihez mindig van kedvem. De mégis azt érzem, fojtogat az bennem elnyomott kérdés, hogy ennyi volt? Ha együtt maradunk, nekem mostantól ez lesz az életem? Egyszerűen többre vágyom. Nagyon pörgős, energikus, néha “sok” is vagyok, így nem is tudom egy hasonló habitusú ember el tudna e viselni egyáltalán. Szerintem épp ez az oka annak, hogy jól működünk együtt. Ő a földön tart engem, nem hagyja, hogy mindig megcsináljak mindent, amit a fejembe veszek, én pedig lazítom őt és sokkal nyíltabb másokkal is, amióta velem van. Nem mondanám, hogy unatkozom vele, de bevallom őszintén vágyom arra, hogy tűzesebb és lendületesebb legyen, néha kicsit irányítson engem és nekem csak sodródnom kelljen az eseményekkel. De sajnos nem így van. Egyszerűen azt érzem, hogy nekem most nem egy komoly kapcsolatra van szükségem. Nagyon ügyelek az alakomra, külsőmre, elég nyitott és közvetlen vagyok, így gondolom ebből kifolyólag, de elég sokszor kerülök olyan helyzetbe, ahol csak rajtam múlik, hogy kísértésbe esem e. Nagyon sok fiú barátom van, nagyon sok bókot kapok és egyre nehezebben kezelem ezeket a szituációkat. Soha eszembe sem jutott megcsalás, sőt jelenleg szakítás sem, de őszintén fogalmam sincs mit tegyek. Iszonyatosan szeretem a barátomat, nagyon kötődöm hozzá, a szex is nagyon jó vele. Ő a másik felem, azt érzem nem tudnék nélküle élni, de mégis többször előfordul, hogy másról fanáziálok, ami legtöbbször sírással végződik, annyira bűntudatom van. De egyszerűen nem tudok mit csinálni, egyre jobban érzem testi-lelki jeleit annak, hogy még nem éltem ki magam. Vágyom az újdonságokra, nagyon szeretnék flörtölni, ismerkedni, egy éjszakás kalandba belemenni és próbálom elnyomni magamban ezeket az érzéseket de egyre erősebbek. Megöl a megszokás érzése, nem tudom elnyomni magamban azt, hogy mennyire vágyom újdonságra, izgalomra és pezsgésre. Szakítani viszont nem szeretnék, szerintem annak az lenne a vége, hogy újra összejönnénk, nem hinném, hogy kibírnánk egymás nélkül. Simán el tudom képzelni, hogy összeházasodjunk és gyerekeink szülessenek, szerintem nagyok boldogok tudnánk lenni. Ő tényleg egy angyal, egy kincs számomra, minden percet ajándéknak érzek vele. De úgy érzem, ha végérvényesen bennemaradok ebben a kapcsolatban, előbb, vagy utóbb borzasztóan elő fog törni belőlem az, amit eddig elnyomtam. És nem szeretném 30-40 évesen szét bulizni az agyam és megcsalni.

Sajnos a szüleim élete így alakult és én nem szeretném így leélni az életem. Mit tegyek? Voltatok esetleg hasonló helyzetben?