Miért szeretik egyesek jobban a viszonzatlan szerelmet, mint a boldog párkapcsolatot?

Egyik barátnőm ezt konkrétan bevallotta, meg én egy két exemen észleltem, de másoknál is megfigyelhető.

Én még emlékszem, amikor általános iskolában volt két viszonzatlan szerelmem is (nem egyszerre). Nagyon fájt, hogy nem tudok velük lenni, csak a suliban látom őket és ha szerencsém van, aznap beszélgetünk, de lehet, hogy beteg és nem jön be, akkor fáj a hiánya. Nem tölthetek vele időt, nem chatelhetek vele, vagy ha igen, akkor se úgy, mint a szerelmesek, nyáron azon szenvedtem, hogy nem hallok felőle semmit. Fájt a tény, hogy csúnyának gondolnak, meg nem méltónak hozzájuk. Volt, aki kihasznált egy két dologban, de cserébe nem kaptam semmit. Aztán felnőttként is volt ilyenben részem, az is egy nagy szenvedés és idegeskedés volt, az elutasítás tényével együtt.

A párkapcsolataimban meg jobban éreztem magam. Akkor is, ha rossz vége lett, sokkal szebben emlékszem rájuk, mint amikor nem kellettem. Megvan a biztonság érzés. Tudom, hogy ő is szeret, hogy bármikor ráírhatok, ha hívom találkozni, eljön és nem koptat le, nem kell azon stresszelnem, hogy most jeleket küldött, vagy félreértettem e valamit, most mit jelent, ha ezt mondta, legutóbb én írtam rá, ő nem keres, gáz lenne megint nyomulnom, stb. Nem. Csak a nyugodtság, a biztonság, a boldogság. Én csakis így érzem jól magam. Jobban szeretem amúgy azokat a randikat, amiken tudom, hogy bejövök neki és ismerkedés céllal találkozunk (pl társkeresőn így megy), mintha csak egy helyen tanulnánk vagy dolgoznánk és ő összevissza szivatna, majd elutasítana én meg végig nézném, ahogy levegőnek néz és összejön egy jobb csajjal.

Egy indokot hallottam eddig, miért szebb a viszonzatlan szerelem, az pedig az, hogy önzetlen, mert akkor is szereted a másikat, ha ő le se sz.ar, de a kapcsolatban akkor szereted, ha csináltok közös programot együtt és ha kedveskedik neked. Nem értek egyet.

Nektek mi a véleményetek erről?