Mentális problémák, amelyek kihatnak a kapcsolatra? Bővebben lent

Hosszú lesz és bonyolult, így kérlek csak akkor írjatok, ha végigolvastátok az egészet.

A barátommal (én 25 éves vagyok, ő 34 lesz, nem élünk együtt) 2021 elején kezdtünk el ismerkedni, az egész úgy indult, hogy laza kapcsolat, főként a testiségekre helyezve a hangsúlyt, de mellette csináltunk közös programokat, mozi, utazás, kirándulás, stb. Egyikünk sem akart érzelmeket, mert féltünk tőle. Családnak, barátoknak nem mutattuk be egymást, csak említés szintjén, hogy ja, van egy csaj/pasi, akivel találkizgatunk, de semmi konkrét. Ő már akkor is depresszióval küzdött, de éppen jobb állapotban volt.

Ősszel elhívtam egy rokonom esküvőjére, ahol akarva-akaratlanul találkozott a családommal. Utána megkérdezte, hogy mi változna, ha kapcsolatnak neveznénk most már ami köztünk van, mert amúgy úgy viselkedünk, és ő a hónapok alatt megszeretett. Én is így éreztem, de féltem a sérüléstől, ezért nem jeleztem hamarabb. Jó, akkor nevezzük kapcsolatnak. (Ő nem mutatott be még a családjának - az anyukájával összefutottunk egyszer kutyasétáltatás közben. Tudják, hogy létezem, mesél rólam, mutatott fotókat, meg úgy volt, hogy lesz egy családi ebéd, ahová el is hívott, hogy hívtak a szülei, de szégyelli a szüleit, hogy hogy viselkednek, öregek stb. és ezért nem akar. Az ebéd nem valósult meg, mert kisebb problémája is nagyobb volt ennél (lásd lentebb). A barátait ismerem, jóban is vagyok velük, nekik simán bemutatott, mint barátnője.)

Azt tisztáztuk, hogy egyikünk sem szerelmes, tehát nem ezzel a rózsaszín ködös valamivel érzünk. És korábban mondta is (még mielőtt egy párnak neveztük volna magunkat), hogy fél, hogy bántani fog, hogy egyszer csak fülig szerelmes lesz valakibe, miközben velem van, és ezzel nekem fájdalmat okoz. (Persze ez az én oldalamról is fennáll, minden kapcsolatban megvan a rizikó, hogy akaratlanul is valaki jön és 1 mp alatt elcsavarja a fejed.) Volt már kapcsolata, aminek részben azért is lett vége, mert nem érezte, hogy szerelmes, szerette a lányt, de nem szerelemmel.

Részemről nem tudom pontosan, milyen az, amikor ténylegesen szerelmes az ember. Nekem a korábbi kapcsolataim 1 kivételével mind olyanok voltak, hogy hirtelen elborította a rózsaszín köd az agyamat, és ő volt a tökéletes, én tuti vele akarom leélni az életem, mindig is ilyen embert kerestem, és úgy is indultunk neki, hogy na akkor ezt együtt csináljuk és csakis egymásban gondolkodunk. És amilyen hirtelen jött ez a felhőtlen érzés, olyan hirtelen is múlt el. Ezekkel az emberekkel soha nem is mertem a kapcsolat alatt előre tervezni, mert "mi van, ha 2 hónap múlva szakítunk, és ott van kifizetve a közös utazás. Vagy: 3 hónap múlva esküvőre vagyunk hivatalosak, akkor addig muszáj együtt maradni." Tehát úgy döntöttem ezek után, hogy ha hosszú távra keresek magam mellé valakit, nem azt a drogos-pillangók a hasban érzést akarom többet átélni, hogy ha megcsókol, a torkomban legyen a szívem, hanem magát az embert szeressem annyira, hogy vele akarjak lenni sok éven át. Az előző, és most a mostani barátommal sosem volt ez a rózsaszín ködös érzés, magát az embert szerettem meg mélyen, és velük sosem volt ez a probléma, hogy nem merek mi-ben gondolkodni, hónapokkal előre tervezni.

A barátom azt mondta, ahogy igazam lehet, hogy nem ezt az érzést kell kergetni, mert egy idő után úgyis elmúlik. És azt mondta, nagyon jó velem és szeret, nem szerelemmel, de nagyon szeret. Ezt ki is mutatja. De van bennem azért egy folytonos félelem, hogy mi van, ha egyszer csak mégsem elég neki, nem vagyok elég neki, mert hát csak együtt volt x évig más olyannal is, akit szeretett, de nem volt szerelmes (mondjuk az kb. 8 évvel ezelőtt, mikor ő is fiatalabb volt.)

[Azt még megjegyezném, hogy életcélokkal probléma nincs, ő sem érzi igényét gyereknek, én most még egész biztos nem, 8-10 év múlva majd ki tudja, nem zárom, de nem vagyok egy gyerek fan és jelenleg nem érzem rá a késztetést, hogy nekem kellene egy bármikor is. Szóval ez nem konfliktus forrás.]

És akkor most jön a fő probléma: a depressziója most felerősödött. Alapvetően nyomasztó neki a munka, nagyon leterheli, sokat dolgozik stresszben, de látszik rajta, hogy ettől függetlenül imádja amit csinál és el sem tudja képzelni magát más munkakörben, a privát szektorban egy multinál stb. Most az ukrán határon töltött több mint egy hetet, és borzasztó látvány volt, ahogy visszatért. Lefogyott, és az eddigi 120%-os rajta lévő nyomásból most 220% lett - el is megy pszichológushoz, mert nem bírja.

Nem is nagyon volt időnk beszélni ez idő alatt, volt, hogy 3 napig semmi, mert ideje sem volt, illetve én kértem, hogy most a sok negatívtól kíméljen meg, mert az evészavarom épp legmélyebb pontjára kerültem. Kb. 1 éve kezdtem el ezzel a problémámmál foglalkozni, akkor jöttem rá, hogy valami nincs rendben nekem is mentálisan már 2018-2019 óta (a barátom javaslatára fordultam pszichológushoz), de még soha nem voltak öngyilkos gondolataim, és megijesztett, hogy ott és akkor előjöttek). És megértem, hogy a több ezer, háború elől menekülő ember nagyon fontos, és segíteni nekik, és ő ott központi ember, de közben nem volt 10 perce akar időben, akár energiában, vagy lelkileg, hogy végighallgasson és adjon egy kis lelki támaszt. Kettős bennem az érzés, mert tudom, hogy rajta sokkal-sokkal-sokkal nagyobb nyomás volt/van, és ő folyamatosan azt érzi, hogy meg akar halni, nincs értelme élni, és sokkal elfoglaltabb, tehát mellette a kis evészavarommal egy hisztis p.csának tűnhetek, de nekem akkor nagyon kellett volna, hogy mellettem legyen nem fizikailag, hanem lelkileg, és mondjon pár jó szót, ha már kapcsolatban vagyunk. (Mondta, hogy nem fog lent maradni tovább, muszáj hazajönnie, mert egyszerűen nem bírja, és van saját élete, vagyok neki én, van egy kutyája, nem tud hetekig lent lenni. Tehát ha itt számítok, akkor jó lett volna egy kis támogatás akkor is, amikor nagyon szükségem volt rá.) Beszéltem így mással, mert muszáj volt segítséget kérnem, de őrá lett volna szükségem leginkább, főleg, hogy volt előttem évekkel ezelőtt egy bulimiás barátnője, tehát van legalább egy pici fogalma róla, milyen ez, míg a családomnak, barátaimnak nincs. Írtam neki, hogy úgy érzem, cserben hagyott, amikor óriási szükségem lett volna rá. (Ugyanakkor bűntudatom is van, hogy nem kellene nyafognom, mert neki tenyleg sokkal rosszabb, viszont hiába kérem mindig, hogy mondja el nekem a rossz dolgokat is, azért vagyok mellette, hogy a nehézségekben is támogassam, de ő mindig azt mondja, hogy engem akar védeni, és nem akar ezekkel terhelni. Meg nehezen is beszél az érzéseiről, mindent elnyom magában, és nem tudja megélni az érzéseit: azt mondta, azt érzi, hogy nem érdemli meg, hogy akár pozitív, akár negatív érzelmeket megéljen. Sem egy barátságot, sem a szeretetet, mert hogy nem érdemli meg. Velem kapcsolatban is anno azt mondta, hogy nem akar érezni, mert fél, hogy nem tudja megélni, és ezért nem akar megnyílni, mert hogy engedje meg magának, hogy szeretetet érezzen?)

Közben volt még egy olyan, hogy úgy volt, megyek a hosszú hétvégére önkéntesként segíteni segélyszállítmányokhoz, ő ajánlott be a raktáruknak, ahonnan a segítséget kérték, de az indulás előtti este szóltak, hogy mégsem kellek (utána meg ki voltak akadva, hogy egyedül nem bírják, kellene a segítség.. pedig ott volt a segítségem, csak nem éltek vele..). Persze kicsit csalódott voltam, mert nagyon készültem és vártam. És ezt is a saját kudarcának, hibájának ítéli, mert hogy nekem fájdalmat okozott, és azt kellett volna mondania, hogy de, azért is menjek és ne variáljanak a raktárban.

Tegnap találkoztunk azzal a céllal, hogy megbeszéljük ezt a cserbenhagyás érzést, és beszélünk a negatív dolgokról is, ami bánt, ami fáj. Hát nem igazán sikerült, cserébe az lett a vége, hogy hová is tartunk, van-e ennek értelme, miért vagyunk mi együtt (ő kérdezte). Mondtam, hogy azért, mert jól érezzük magunkat együtt és nem telepszünk rá a másikra (mindkettőnk előző kapcsolataiban ez volt a baj, hogy megfojtottak), és ilyen céllal jöttünk össze, hogy nem az a cél, hogy akkor 2 év múlva házasság és 4 év múlva gyerek, hanem hogy vagyunk, jól érezzük magunkat amíg jól érezzük magunkat, aztán ha egyszer csak nem, akkor majd vége lesz, de nem feszülünk rá, hanem tényleg csak élvezzük egymást.

Mondtam, hogy engem boldoggá tesz, hogy van nekem és alapvetően mindenben támogat, segít, jó vele - ez az egy alkalom meg hogy nem volt mellettem, akkor rossz volt, de túléltem, remélhetőleg nem lesz több ilyen és kész.

Ő mondta, hogy nem tudja, mikor érezte utoljára boldognak magát, de jó, hogy vagyok neki. (A boldogság szerintem relatív, én sem mondanám kifejezetten boldognak magamat, inkább az, hogy vannak olyan dolgok, amik örömet okoznak ideig-óráig, meg hogy elégedett vagyok épp az életem egyes részeivel, de ilyen, hogy konstans boldogság, max. a mesékben van.) És hogy folyton egyedül érzi magát, akkor is, amikor velem van. Tudom, hogy ez nem az én hibám, mert ezt fejben érzi, hiszen én is egyedül érzem magam, tehát pontosan tudom, hogy milyen ez az "egyedül érzem magam" érzés. Mondta azt is, hogy az első néhány napban hiányoztam neki, de utána nem. És hogy azért írta, hogy sokat gondol rám és a tudat, hogy vagyok, energiát ad neki, mert ezzel próbálta nyugtatni magát, hogy ha ezt mondja, akkor ezt is fogja hinni. De szerintem nem kell ilyennel erőlködni, nekem is az első napokban hiányzott, de utána az ember hozzászokik a helyzethez, nem fog nap mint nap hű de hiányozni a másik. Mert hogy neki volt olyan huszonévesen, hogy 2 héten keresztül hiányzott neki egy lány. Erre nem tudok mit mondani, minden ember más, minden érzés minden ember iránt más, ha szerelmes, ha nem, ha előtte ez volt, ha az, nem hinném, hogy össze lehet hasonlítani két hiányérzetet, ha különböző hátterük van. Meg hogy nem mindig örült nekem annyira őszintén, mint amennyire szokott, mikor találkoztunk. Hát nem tudom, a heti 3-4.találkozásnál én sem érzem azt, hogy dejóóó, megint itt van, hanem megszokottá, természetesebbé válik, és persze, jó, hogy látom, de nem az a kitörő öröm.

Rettentően messze érzem tőle magam ezután az egy hét után (ráadásul amíg ő a határon dolgozott, én szabadságom voltam és külföldön utaztam, ezt kicsit árulásnak érzem). Annyira szeretnék segíteni neki, és szeretném, hogy érezze, hogy szeretem, és itt vagyok neki és támogatom, de nem akarja rám is pakolni a nehézségeit, viszont egyedül meg belerokkan. Javasoltam már, hogy menjen el pár hét pihenőre, rengeteg szabadsága van, illetve hogy keressen egy nyugisabb munkahelyet (de ott meg unatkozna, ebben jó, nem menne el soha szerintem, amikor valamit megpályázott, soha nem igazán komoly szándékkal tette, csak felindulásból).

Mondta, hogy beszéljünk akkor, amikor kicsit jobban van és nem ilyen fáradt, mert lehet most olyanokat mond, amire nem is fog emlékezni reggelre és nem is gondolja komolyan.

Tudom, két selejtes, önbizalomhiányos, magát semmibe néző ember összekerült, egyik rosszabb, mint a másik.

Nagyon el vagyok keseredve, mert tényleg végre valaki olyat találtam, akit feltételek nélkül tudok szeretni, önmagáért, mindezzel a sok sz.rral együtt, ami vele jár, és segíteni akarok és boldoggá tenni vagy örömöt okozni neki. De félek, hogy szép lassan el fog lökni magától ha nem is tudatosan, mondván nem érdemel meg engem és hogy ne terheljem magamat vele.

Hasonló helyzetben esetleg volt már valaki, vagy ilyen emberrel? Hogy lehet úgy segíteni, hogy ne érezze azt, hogy nyomasztom, de hajlandó legyen pakolni rám is a terhéből és fogadja el a támogatásom, és ne érezze magát hibásnak mindenért, ami történik a világon? Biztos benne, hogy őmiatta alakult ki az evészavarom is.

A tegnapi után egyszerűen én is összeomlottam, hogy ez most mi a franc, van-e itt jó kimenet, mit kellene tenni.

Köszönöm, ha idáig eljutottál és végigszenvedted ezt az egészet.