Hogyan lehet ésszel szakítani ha szerelmes az ember? Mikor már látom hogy semmi értelme a kapcsolatnak hosszútávon, de a mában amúgy jó?

"Ez tart vissza hogy ő meg mellettem van szerelmeket vall bújik ölel érzelmileg kielégít anyagilag támogat.

Amit lehet senkitol nem kaonék meg. Igazi szeretetet."

Te most sem kapsz szeretetet ettől az embertől. A szeretet nem ezt jelenti, amiben jelenleg vagytok, egyikőtök részéről sem.

Ez neked érzelmi támogatás, hogy a szavad semmit sem jelent neki? Hiába jössz más pasikkal, bőven vannak normálisak is. De szerintem te rettegsz az egyedülléttől, ezért inkább megalkuszol. Egyáltalán hogy vagy képes szedetni egy ilyen embert, olyan kiábrándító...

Határozottnak, bátornak és erősnek kell lenned, hogy kidobd végleg. De sokáig ne agyalj rajta mert te sem leszel már fiatalabb és senki nem adja vissza az idődet.

Már jó régi a kérdésed, úgyhogy rögtön kérdéssel is kezdem, hogy vajon most mizu? Még együtt vagytok vagy már nem is emlékszel rá, mert olyan rég szakítottatok?

A kérdésed felkapta a figyelmem, mert nagyon hasonló helyzetben voltam amúgy... Ha jól értettem, akkor te 17 évesen voltál ebben a helyzetben, én 19-20, bár anyagilag nem támogatott és féltékenység sem volt jellemző egyikünk részéről sem a kapcsolatban, sőt, meg voltam róla győződve, hogy mi mind agyilag, azaz racionálisan, mind érzelmileg teljesen illünk egymáshoz, azaz szeretjük egymást, és mégis megszólalt bennem egy hang egyszer csak, hogy talán mégsem ennek az embernek kéne lennie a gyerekeim apjának... Én kiakadtam saját magamban, magamon, hogy ki akar gyereket 19-20 évesen, fel is hívtam rögtön, ahogy nélküle voltam anyukámat ezzel, aki közölte velem, hogy még ha racionálisan nem is akarok most gyereket, a hormonjaim attól még dolgoznak, és ha egy belső hang azt mondja, hogy nem nekem való, akkor talán érdemes hallgatnom rá. Három hónapig meséltem mindekinek ezt, de konkrétan fűnek-fának-mindenkinek, hogy én tán megőrültem, mert szeretem az embert és semmi kétségem nincs afelől, hogy ő is szeret engem, akkor honnan jön ez a hang? Végül szakítottam vele, anélkül, hogy megmondtam volna neki a konkrét miértet, mivel én magam sem értettem meg eléggé magamat, ami talán a legfájdalmasabb szakításom volt valaha is, pedig volt már egy pár. Csak évekkel később, miután külföldre költöztem, így kellő időbeli és térbeli távolságból jutottak eszembe olyan jelenetek a kapcsolatunkból, amelyek sötét jövőt festettek a tudatalattimnak, pl. hogy ahányszor egy esküvői ruhaszalon előtt mentünk el együtt vagy ékszerbolt előtt és én lelkesen néztem a kirakatot, az ő figyelmét is felhívva rá, hogy nézd, de szép ruhák, de szép gyűrűk, ő olyan lendületből váltott mindig más témára, hogy fel sem tűnt, csak már évekkel később, külföldön. Aztán rájöttem, hogy tán ebből vette le a tudatalattim, hogy nem is akar velem közös jövőt, és ez távolított el tőle... Szegény, szerintem még a mai napig sem tudja, hogy miért törtem össze a szívét... Az idő és a térbeli távolság sok fájdalomra gyógyír, az enyém már vagy húszéves történet, és bár azóta is sokszor jutott eszembe, hogy tán már megérdemelné az igazat, az is sokszor eszembe jut, hogy mennyire szükséges felkavarni az állóvizet, ha tudom, hogy megnősült és gyerekei is vannak - mástól... Persze ki tudja, milyen az a kapcsolat és nem is akarnék újra kapcsolatban lenni vele, inkább csak az igazságérzetem mondatja velem azt, hogy megérdemelné látni a teljes képet... Ki tudja... Talán ki is írom külön kérdésként...

Veled, kérdező, mi lett végül?