Nem tudom elfelejteni! Elmúlik ez az érzés valaha?

Hónapokkal ezelött kezdtem el dolgozni külföldön egy cégnél. Második nap megláttam ŐT! Ő volt az a férfi akit mindig is elképzeltem magamnak. Valószínüleg ő is így érezhetett mert egy hónapon keresztül követett mindenhova a cégnél, ahol csak tudott dicsért hogy milyen jól végzem a munkám. (Ő a második igazgató ott) Segített előre jutni, anélkül hogy egy szót is váltottunk volna a helyi dolgokon kívül. Igazából ha egymás közelébe kerültünk meg sem tudtunk szólalni. Ő mindig tűz vörös lett és csak nézett a nagy kék szemeivel. Nem ment anélkül soha haza hogy jól megnézett volna. Már mindenki látta azt ami még meg sem történt, majd megtettem az első lépést bejelöltem facebookon. Onnantól kezdve hajnalig beszélgettünk minden nap, ez lett az életünk. Majd randiztunk, de szigoruan kikötötte hogy bent ne tudják meg. (rettentően munka mániás, neki a munkája szerintem a nagy szerelem) Majd megtörtént a második randi is ami nála végződött. Ekkor rugták ki az egyik barátnőmet aki megvolt győződve róla hogy én tehettem erről, persze ő tudta hogy mi van küzdtünk. Kitálalt akinek csak tudott majd elkezdett írogatni neki is. Másnap kitörölt a barátai közül. Onnantól kezdve nem beszéltünk többet. Remes érzés volt hogy meg sem akart hallgatni. Azóta én is eljöttem onnan. De rettentően hiányzik, és hallom a kollegáktól hogy én is hiányzom neki. Pár nappal ezelőtt megírtam neki hogy hiányzik. Azt válaszolta hogy én is neki és minden percben rám gondol. Megbeszéltük hogy találkozunk másnap. De másnap reggel megírta hogy talán jobb ha nem találkozunk. Megőrülök érte ugy mint barátért is hiányoznak a beszélgetéseink. Mindig ugy érzem hogy nekünk még lesz dolgunk a jövőben. Nem akarok utána futni de megbolondulok nélküle. Szerintetek el tudom felejteni? Vagy nagyon nyomulós ha néha ráírok egy smst?