Eleinte minden párkapcsolat szép és jó, megvan az összhang, harmónia, de később miért tűnik el, miért nem beszélgetnek egymással a felek a problémákról, hiányról, vágyról, stb?

Szerintem nagyrészt 2 eset áll fent:

1. rosszul választanak párt. Egy sima kis vonzalomból meg szimpátiából keveredett fellángolást kineveznek szerelemnek, és járnak. A gyomorban lévő pillangók meg izgalom "tartja össze" öket. Aztán ez elmúlik, mert minden csoda 3 napig tart, megszokják egymást és rájönnek, hogy nem is az illető kell nekik. Persze ezt nyíltan megmondani kevesen akarják, mert akkor be kéne ismerni, hogy tévedtek, csalódtak, sőt, egyáltalán ehhez el kéne gondolkodni az adott kapcsolaton, ami kényelmetlen. És persze a másik ilyenkor egy "biztos pont", akit nem akar otthagyni. Hogy a magánynál miért jobb olyannal lenni akit nem is szeretünk, azt már ne kérdezd tőlem. Talán szex.

2. Ahol tényleg megvan az összhang (harmóniának ez a jelentése amúgy) meg tényleg egymást szeretik a felek, ott is ez fordulhat elő, hogy megszokják, természetesnek veszik a másikat, és mint tudjuk, amit természetesnek veszünk azt hajlamosak vagyunk elhanyagolni. Sokaknál idővel előjön, hogy ő nem akar "leragadni", még ki akarja élni magát, ami abban nyilvánul meg, hogy másokkal dug.