Szerintetek bolond az, aki képes hosszú időn át szeretni egy lányt? (Bővebben részletezve lent)

Tizenhét éves voltam, amikor felfedeztem a szerelmet. Olyan fényesen, vakítóan jött, beragyogott mindent. Első látásra éreztem, hogy van valami kapocs köztünk, amit akkor még verbálisan nem tudtam kifejezni. De kimondott valami olyat, ami megmelegítette a szívemet. Beleszerettem a gondolkodásmódjába, a viselkedésébe, a habitusába, a világszemléletébe, az értékrendjébe. Minden ami ő volt, én is voltam. Lelkileg is hasonlóak voltunk. Mégis valamiért akkor ő nem tudott engem szeretni, és miután ő elkerült az iskolából hat évig nem láttam, nem hallottam róla. Viszont utána következtek a várakozás évei. Mindig azt vártam, hogy valamikor eljön az iskolába elém. Én nem tudtam hozzá menni, mert még a címét sem tudtam pedig 3 évig osztálytársak voltunk. De az én szívemhez csak az iskolából való távozása előtt került. Miután ő már nem volt, akkor mindent kiüresedettnek láttam, nem ízlett az étel, befordultam önmagamba, nem ettem, nem voltak kapcsolataim, egyre negatívabban láttam a világot. Egész nap otthon ültem, és volt, hogy feltettem a lábam az asztalra, és nem csináltam semmit. Kiábrándult lettem, és mindent keserűnek láttam. Ez vajon elvezethet odáig, hogy lelki problémáim legyenek? Megéri magunkat őrölni egy lány miatt hisz van 100 másik? (én mégis úgy éreztem, hogy 100 másik nem számít, 1 számít) Mit gondoltok ez férfiatlan viselkedés? Valami súlyos baj van velem, hogy éveken át nem ismerkedtem, mert őrá vártam? Várom a reflexiókat!