A párom durván sérti az érzéseim, hogy nyithatnám fel a szemét?

28 éves nő vagyok, ő 37 éves férfi. Sokban különbözünk, de a szerelem elvileg közös bennünk.

Nem nagyon mondja, csak ritkán. Pedig jó lenne.

Sokszor beszéltünk róla, de sajnos nem lett jó vége, elmondtam neki, hogy állandóan csak a rossz tulajdonságaim jegyzi meg, hogy nem bókol, nem dicsér, nem udvarol, és mivel könnyen be is pöccen, nem tudok az érzéseimről és a tényekről higgadtan beszélni vele. Állandóan megríkat.

Ráadásul minél jobban sírok ő annál durvábbakat vág a fejemhez.

Teljesen ki vagyok. Pedig nálam aztán mindent el lehet simítani megbocsátással és szeretettel. Szinte bármilyen nehézséget kezelni tudnánk így. De benne ez eleve is alig van meg, és mivel túl vagyunk már pár megpróbáltatáson, ezért most még kevésbé.

Hiába kérem, hogy lássa a jó tulajdonságaim, szerintem ő nem képes rá. Én látom az övéit, hisz ezért szeretem még. De a fene egye már meg, még csak nem is vagyok olyan rossz mit amilyennek beállít.

Kisarkítja a dolgokat, pl. "képes lennél 3 napig is elnézni a mosatlant" - ez erős túlzás, nem vagyok épp rendetlen. Vagy "figyelmetlen és felelőtlen anya vagy" - mert egyik reggel otthon felejtettem a lányom ágyneműjét vagy előfordul néha ilyesmi. Ő hányszor járt már így, te jó ég!

De az új kedvencem: "tegyél már végre valamit amiért felnézhetnék rád" - főállásban dolgozom, anya vagyok és mellette másodállásban még tanítok is. Reggel indul a nap és bizony van hogy 7kor van vége úgy, hogy a lányommal akkor még nem is foglalkoztam. Ő meg este 7-8 közt jön haza. Munka után őfelsége ugyanis edzeni jár.

Elintéz ő mindent, amit kell. Nem egy lusta fazon. Segít is. De ne higgye már, hogy rá ezért fel kell nézni, rám meg nem lehet semmiért.

Közben meg fejemhez vágja a sértő kis jelzőit és komolyan mondom a szexen kívül ebben a kapcsolatban nem is tudom mi a jó. Ha rajtam múlna, simán kifejezném az érzéseim, ő erre alapból nehezen képes. Most meg aztán pláne nem, hogy ekkora szükség lenne rá.

Esküszöm sokszor szívem szerint könyörögnék, hogy legalább pár szép szót mondjon pl. vita után. Ugyanis egy rohadt bocsánatkérés nem tud kiesni a száján vagy egy ölelés. Mindig én kezdeményezem a békítő társalgást.

Csak azzal szokott jönni, hogy okkal volt a vita, nem ő a hibás - pedig de. Ugyanis nem is kéne vitázni, ha rajtam múlna. Ugyanis én belefáradtam.

Hát basszus hogy értessem meg vele mindezt?

Vagy egyszerűen csak bosszút állnék, de komolyan. Van hogy egyszerűen az esne jól. Talán az felnyitná a szemét. A megcsalás viszont szóba se jöhet. Más valami kellene. Valami megoldás?

A beszélgetés semmire se vezetett, lépéseket kéne tennem. Viszont annyira fáj ez az egész, hogy még nem látom mi lenne a célravezető.

Segítsetek nekem.

Szakításra buzdító tanácsokkal kérlek ne gyertek. Szeretném, ha ő is jobb ember lehetne már, és én is, és ebben a kapcsolatban, egymástól tanulva. Fel szeretném nyitni a szemét. Bekerült ugyanis egy olyan ronda helyre, ahol én nem szeretnék lenni. Ez nem egy életerős, kedves és szeretetre méltó pasi, pedig valójában akár az is lehetne.

Vagy ha nem akkor legalább nem adtam fel.

Szóval... mi legyen?