A barátom olyan dolgott tett, amivel beletaposott a lelkembe. Jogos a felháborodásom?

hát. tényleg elég bunkó. nekem édesapám lassan 2 éve halt meg, de párom azóta is mindig kérdezget róla, meg elég sokat beszélünk róla.

én felemlegetném neki, hogy elég tajparasztul viselkedett, és hogy a lelkiismerete tükörbenézzen vele, tuti nemszólnék hozzá egy darabig.

"sajnos tènyleg nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel"

és te tudsz mit kezdeni a helyzettel? vagy csak keresel a bűnbakot aki lehet hibás? Megmondta, hogy nem tudja mit csináljon. Mondtad neki, hogy "ne csinálj semmit, csak maradj itt mellettem"?

Hallottam már ilyenről, aki nem tud ezekkel a dolgokkal mit kezdeni... De mondjuk az valóban csúnya dolog volt, hogy utána el is tűnt a haverjaival, vagy nem tudom, és főleg hogy le is tiltott... Ez a nem szép, nem az hogy nem beszélt erről túl sokat. Én is egyszer elkeseredetten hívtam a barátom, mikor a nagymamám haldoklott, hogy jó lenne most találkozni, de ő nem akart. Az nekem is nagyon rosszul esett. De nem rúgtam ki, meg utána több órát skypeoltunk, aztán csak két év múlva szakítottunk. De ő ilyen volt, csak személyesen nem akart annyira, talán a családjával voltak gondok.

De a tied gáz, hogy most el se érheted. Nem csak e miatt...

Nekem meghalt pár éve egy jó barátom, akkor barátnőm azon akadt ki, hogy neki azt mondtam, hogy barátom felelőtlen hülyeségével (extrém-sport baleset) jól kiszúrt a családjával (feleség+2 gyerek).

Igen tényleg ez volt az első gondolatom, családját sajnáltam elsősorban, mert ő akkor már megszűnt létezni, és számukra sokkal nagyobb csapás volt ez a veszteség, mint nekem.

Fel kell nőni... olyan jól hangzik...

Én azt mondom, ez az, amihez ne akarjon senki felnőni!

Ha téged valóban annyira megviselt volna, akkor hidd el - és nem bántásként mondom - nem dolgoztad volna végig a napot. És ma pláne nem ezen háborognál itt...

Mindaddig nem tudja ezt sok ember, amíg nem hal meg olyan ismerője, aki valóban közel állt hozzá...

Én is ilyen voltam, én se tudtam sokáig a halállal mit kezdeni, az élet természetes velejárójának tartom... és épp ezért nem tudtam azokkal mit kezdeni, akik közvetlen ismerősüket veszítették el...

Októberben halt meg édesapám, azóta tudom, milyen ez az érzés... és párom, aki még nem volt ilyen helyzetben, ő sem tudta, hogy kezelje ezt az egészet. Így csak kívülállóként asszisztált a gyászomhoz, tudta, nem tud olyat mondani, amitől nekem jobb lehetne...

De ott volt a közelemben, hogy lássam-tudjam, ha kell, számíthatok rá...

Viszont gyakran volt, amikor egyedül akartam maradni, ezt is megértette...

Párod még ezt nem élte át, nem tudta, mire van szükséged...

A viselkedésén csak akkor vagy jogosan felháborodva, ha kérted, hogy maradjon mellette, de ő mégis elment...

Nem írtad, mióta vagytok együtt, ismerte-e a mamádat? mert ez is fontos tényező. Azt nem várhatod, hogy egy számára ismeretlen ember elvesztése iránt gyászt érezzen!

És az erőltetett támogatás ilyen esetben nem mindig jó...

Én azt javaslom, beszéljétek meg! te mondd el, mit szeretnél tőle, és miért, és hallgasd meg, ő miért nem tud ezzel mit kezdeni!

Nem feltétlenül tahóságból tette...

Ilyen helyzetben nem igazán könnyű a gyászolót támogatni.

Nem tud mit kezdeni a helyzettel, vannak ilyen emberek. Lehet, hogy azért, mert még nem élt át ilyet, de az is lehet, hogy pont azért, mert már volt része benne és lehetséges, hogy feltépne benne valamit, sőt, a leírásod alapján inkább az utóbbi.

Másrészt tényleg nem mindegy, hogy ismerte-e akár a Te nagymamádat, akár a barátjáét. (Olyan embernek a temetésére meg nem nagyon szoktak járni, akit nem is ismertek.)

Egyébként meg az sem egészséges, ha úgy gyászol az ember, hogy másokat hibáztat, hogy miért nincsenek mellette és miért ilyenek vagy olyanok.