Mit tehetnék ilyen ügyben? Jobb, ha hagyom vagy küzdjek, hogy mellette lehessek? (Hosszú, bonyolult. )

Próbálom viszonylag röviden összefoglalni a történetet, de szerintem még így is nagyon hosszú lesz.

Huszonéves nő vagyok, év elején megismerkedtem egy nálam pár évvel idősebb férfival. Tudni kell róla, hogy igazi művész, szóval nagyon érzékeny, labilis, a világ rezdüléseire rögtön reagál. Én is hasonló vagyok, bár a sok csapás engem inkább megerősített, míg őt inkább bizalmatlanná tette. Mégis valahogy éreztük, hogy nagyon hasonlóak vagyunk. Hetekig órákon át beszélgettünk, nem csevegtünk... Igazi, mély beszélgetések voltak, amik sokaknak akár fárasztónak, szentimentálisnak tűnhetnének... Aztán találkoztunk, és csodálatosan éreztük magunkat. Ez folytatódott is, találkoztam pár ismerősével, eljártam az előadásaira... Ám egyre stresszesebb volt, odaveszett a korábbi könnyedség, és eszembe jutott egy azelőtti félmondata, miszerint annyiszor átverték már, hogy nagyon nehezen bízik.

Tudom magamról, hogy engem mindig a kihívás vonz, és bár én sem vagyok teljesen jól lelkiekben, van valamiféle megmagyarázhatatlan "megmentési" kényszerem a férfiak irányába. Pedig tudom, hogy csak ők maguk tudnák rendbe hozni a dolgokat magukban... Mindegy, én türelmes voltam, kitartottam, mert annyira tetszett, akkora összhang volt köztünk, hogy azzal nyugtattam magam, én majd felolvasztom a szívét, türelemmel, odaadással.

Iszonyat munkamániás, én ezt kicsit a mély érzelmektől való menekülésként is értékeltem (a korábbi csalódások tekintetében), és bizonyítási vágyként is. Aztán kezdtem azt érezni, hogy a velem való találkozásokat is hasonló "bizonyításként" éli meg, egyre világosabbá vált számomra, hogy nincs jól, nem elégedett magával, de annál inkább éreztem, hogy nem szabad egyedül hagynom. Nem sajnálatból, hanem mert én is megéltem hasonlókat.

De persze belül elkezdtem szenvedni én is. Éreztem, hogy ő pillanatnyilag nem tudja nekem azt nyújtani, amire vágyom... Lehet, 4 év múlva ő lesz a férjem és szülök neki két gyereket, de ehhez rendbe kell jönnie. Aztán azon is agyaltam, mi van, ha nem is érdeklem, és az időnkénti passzivitásának nem csak a lelki bajai az okozói. Felhívtam hát, hogy találkozzunk, beszélni szeretnék vele. A hangomon érezhető volt, hogy mik a szándékaim.

Nagyon furán beszélt, jókedvet tettetett, de éreztem, baj van. Ez mellesleg egy vasárnapi éjszakán volt... Kiderült, hogy a folyóparton sétálgat, innentől már kitalálhatjuk... Sírt a telefonba és én is sírtam, sok mindent elmondott nekem akkor, de közbe-közbeékelt ilyeneket, miszerint "nem akartam elrontani ezzel a kapcsolatunkat, hogy ezeket a terheket rád rakom", "olyan fura neked ilyenekről beszélnem..."; pedig én mondtam neki, hogy csak annyit mondjon el, ami jól esik. Én nem erőltetek semmit, de megrettenni sem fogok, maradok mellette. Hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy azt hittem, nem akar engem, és jobbnak láttam volna befejezni a dolgot... Azt mondta, ne menjek át hozzá, úgyis pár óra múlva kell, viszont hallgattam telefonon, ahogy elalszik, nehogy bármit csináljon magával. Másnap felmondott (az egyik munkahelye volt az egyik komoly baja), és úgy tűnt, jobban van, vagy legalábbis próbált úgy tenni... Megint bezárult előttem. Kimért lett, csevegő, bár látszólag nem történt változás, én éreztem, hogy retteg tőlem. Hogy bántani fogom. Hogy kiadta nekem magát.

Három napig még beszéltünk, majd eltűnt az életemből. Hívtam, nem reagált. Írtam egy sms-t, arra sem. Hagytam hát.

Azóta eltelt két hónap, a közösségi oldalon még mindig ismerősöm, posztjai furcsák, szenvedők, esetenként úgy tűnik, jobban van... És én ezek után is azon agyalok, hogy ha csak azért csinálta ezt, mert önmagában bizonytalan, mit tehetnék? Vagy ha mégis velem volt baja... Nem érdemlek meg annyit, hogy megmondja nekem, nem jöttél be, idegesítettél, vagy valami? Egyik felem utálja és gyávának tartja, a másik pedig szereti és aggódik érte...

Szóval a kérdésem, hogyan tudnám ezt lezárni? Mit tehetnék? Szívesen segítenék neki, nem mint társ, hanem ismerős, hiszen tudom, jelenleg nem képes komoly kapcsolatra. Emberileg nagyon megkedveltem őt mégis.

Nagyon szépen köszönöm, ha valaki elolvassa és válaszol! Úgy érzem, bár mindent világosan látok, mégis teljesen tanácstalan vagyok.