Mit tegyek? Hogyan tovább szerintetek?

Majdnem három éve vagyok együtt a barátommal...Én most 23 éves vagyok, és millió okunk van a szakításra...de úgy fáj, hogy azt nem tudom elmondani. Igazából, az elejétől halálra ítéltük magunkat, azzal, hogy leszögeztük, hogy ő az egyetem befejezése után minimum Angliáig meg sem fog állni (mivel úgy gondolja, jogosan, hogy ott jobban értékelik majd a munkáját, és sokkal többre viheti), én meg, az én szakmámat mivel leginkább csak itt gyakorolhatom, így nincs más, minthogy elváljanak az útjaink. A három év lassan letelt, és még mindig együtt vagyunk, és borzasztóan szenvedünk az elválás miatt, bár még pár hónapba belekerül amíg végleg el tud ő menni. Ez, hogy így álltunk hozzá a kapcsolatunkhoz, ez meghatározott sok mindent...nem vettük egymást komolyan...és rengetegszer egymás fejéhez vágtuk, hogy "úgy sincs semmi értelme ennek a kapcsolatnak"... Tudom, hogy a megcsalás nem fér bele, de ezzel az "úgy sincs semmi értelmünk"...ezzel az ürüggyel mindkettőnknek megvoltak a magunk ügyei... Tényleg akadályoztuk egymást abban, hogy egyénileg is boldogok lehessünk... Ha valami személyes öröme volt neki, én voltam irigy, fordítva meg ő. Nem akartuk egymást boldognak látni egyénileg... Rengeteget veszekedtünk, még versengtünk is egymással...próbáltuk manipulálni egymást... Ettől függetlenül, csak a magam nevében beszélhetek, de ő nekem mindig egy támasz volt (és csak remélni tudom, hogy én is neki). Szerettem, és tudom, hogy ő is szeretett, de egyszerűen megőrjített a fájdalom, hogy egyre csak közeledik a nap, amikor elveszítem.

Most persze már látom a hibákat, és tudom, hogy csak meghosszabítanánk, legfeljebb kicsit elhalasztanánk a szenvedést, ha még folytatnánk ameddig csak lehet... Nem tudom...érdemes?? Most komolyan nem tudom elképzelni a nélküle való élést... Minden ráemlékeztet...

A kapcsolatunk rendkívül sajátos volt...nem lehetett szabad, legalábbis nem a nagy nyilvánosság előtt...ez is csak ártott természetesen... Viszont vele, bizonyos szempontból eszméletlenül szabadnak éreztem magam, máskor meg bezárva...mert tudtam, hogy elveszítem, és vele a boldogságomat is...amit most nem tudom elképzelni, hogy valaha is visszanyernék...

Gondolkozok azon, hogy elmenjek, vhova, messzire...hogy találjak valamiféle lelki békét, hogy fogadjam el magam, így egyedül is...találjak boldogságot nélküle is...de hova menjek szerintetek?? Mint mondtam, itt most minden csak rá emlékeztet... Pedig most nekem is lesz egy nagyon fontos (legalábbis eddig fontosnak tartott) vizsgám, ami ha sikerülhetne, lehetne egy szuper állásom...de már az sem érne semmit nélküle...