Elváltam, de talpra állok csak azért is?

Ilyen elvált családban nőttem fel és azt tapasztalom/tanácsolom hogy ne vond le a következtetést hogy az összes pasi gonosz/bunkó/paraszt, ha tudsz próbálj találni valakit magad mellé. Ez ilyenkor nehezen meg lehetetlenül hangzik de az én szüleimnek is sikerült és most sokkal boldogabban élnek mint azelőtt.

Fel a fejjel.

Ne az okokat keresd hanem azt, hogy miben lehetsz jó mint voltál, vagy jobb mint voltál. Ne keress másik kapcsolatot hanem a világ érdekeljen, s élj úgy hogy olyan dolgokba fogj bele ami tetszik. Itt szabadidőre gondolok, nem a melóra. De ha tudsz azt is válthatsz, s akkor kinyílik egy újabb világ. De lássuk be ez a váltás manapság nem mindenkinek könnyű.

S ha már magaddal rendben vagy, akkor jönni fog minden magától.

Magam sem értem hogyan, de egész könnyedén túltettem magam rajta.

Pedig az a derült égből villámcsapás történet, egyik nap még minden rózsaszín, másik nap kiderül, hogy félrekefél.

Elhatároztam, hogy talpra állok.

Leültem gondolkodni, és kitaláltam, hogyan tovább. Amint volt tervem, célom, és elkezdtem dolgozni rajta, nem éreztem magam elveszettnek.

Azóta sokszor elgondolkodtam, hogy időszerű volt a válás, mert ha egy pasi után ennyire nem marad hiányérzet az életemben, annak helye se volt benne.

Kb. most érzem azt, hogy érdekelne egy tartós kapcsolat, de nem erőltetem.

Barátokkal összejárok, kimozdulok itthonról, randizgatok, részt veszek a közösségi életben, jó a kapcsolatom a kollégákkal: egyáltalán nem érzem magam magányosnak így se.