Szerintetek elítélendő és nagyon gáz az, hogy úgy költöztem össze a pasimmal, hogy két év együttlakást után ultimátum, de ő ezt nem tudja, hogy ketyeg az órája?

Fú, jó kis kérdést dobtam be, hamar sok válasz :), köszi is mindenkinek és igyekszem is sorban a válaszni:

Azért érzem úgy, hogy jobb titkolnom ezt a szándékomat, mert úgy tudom, hogy dobszóval nem lehet madarat fogni, vagyis minél jobban nyomatunk valamit, annál inkább az ellenkezőjét váltjuk ki vele. Tudja, hogy nekem ilyen szándékaim vannak, szerencsére, és ne gondoljátok, hogy nem beszéltünk erről már egy csomószor. De amióta tudom, hogy most már ő is felfogta és tudja, hogy ez az én célom, azóta én abszolút nem mondom neki, mert nekem elég az, hogy ő tudja, hogy én ezt akarom.

Az biztos, hogy a gyerekkérdés központibb kérdés, mint a házasság, és az is kiderült már a mi aligbeszélgetéseinkből (hiszen mondom, szándékosan kerülöm a témát azóta, hogy tudom, hogy tudja, mert nem akarom stresszelni sem ezzel...), hogy ő is inkább attól tart, mint az esküvőtől, és ahogy vszeg még sok más pasi is a világon, ő is azt mondja, hogy ha a gyerekkérdés okés lenne, akkor az esküvő már semmiség.

Azt meg egyébként megmondta kb. két hónap után, hogy nem akar gyereket most (=akkor), a közeljövőben és tán sohasem. És igen, én ennek ellenére úgy döntöttem, hogy hátha meggondolja magát. Tudom, hogy ez az én kockázatom, de bevállaltam. És azt is tudom, hogy ez így nagyon gázul hangzik, mintha semmi érzelem nem lenne az egészben. Pedig nem így van.

És azt is tudom, hogy egyszerűen csak fél a gyerekvállalástól, családi tapasztalatai miatt. Meg azt is tudom, hogy sosem lakott még együtt más lánnyal, szóval ez mindenképpen haladás, meg azt is, hogy kb. egy év után azt mondta, hogy már nem tartja annyira elképzlelhetetlennek a gyerektémát. Szóval ezek azért szerintem fontos részletek a történethez...

#9: nem áll szándékomban direkt teherbe esni. Komolyan. Nem mondom, hogy sosem fordul meg a fejemben, de tényleg nem. Szerintem egy kapcsolatnak a kölcsönös bizalomról kéne szólnia. Hogy számítsak rá, ha én így kijátszanám... (ennek ellenére persze nem kizárt egy becsusszanás, de örülnék, ha nem úgy történne - avagy romantikus elképzelések és az a bizonyos liberális konzervatizmus, vagy mi...)

#11: úgy értettem, hogy esküvő helyett összeköltözést nem akartam. Értelemszerűen az esküvő utáni összeköltözéssel semmi bajom. Gondoltam, ez evidens... ;)

#12-13: vicces amúgy, hogy most jutottam el odáig, hogy ezt a kérdést így nagyobb fórumon is feltegyem - egy év után... Félidőnél járunk... És pont ezért is kérdés a kérdés, mert olyan sokszínűek az ismerőseim, hogy annyira mindenki mást mond... Ahogy ti is... De tényleg az érdekel amúgy a legjobban, hogy neki nem mondtam, hogy én két évet tervezek ebben az állapotban maradni egyáltalán... De persze az is igaz, hogy abban sem vagyok biztos, hogy aztán képes leszek szembe nézni az eséllyel, hogy netán szakítás lenne a vége csak azért, mert ultimátum...

#14: hidd el, hogy megvolt ott annak az esélye, nagyon is, de még szerencse, hogy akkor még friss volt az az élményem, amikor előtte egy olyan valakivel hozott össe a sors, aki nagyon nősülni meg gyereket akart, meg engem, és tképp minden oké is volt közöttünk, de valahogy hiányzott az a valami, amit egy csettintéssel szoktam jelölni... Az a megfoghatatlan, ami vagy van, vagy nincs. És én is hiszek benne, hogy majd kialakul, de neki nem volt türelme megvárni, hogy bennem kialakuljon, és egy-két hónap után ott is hagyott... Tehát ha közben meg itt van más valaki, akivel amúgy full minden tökre oké és ez csak az egyetlen bibije, akkor tán érthető az érvelésem, hogy meggyőztem magam arról, hogy ugyan már, jó lesz ez... (mármint a kapcsolat... meg ő... vagy tán Ő... ;))

#15: Pontosan erre vonatkozik a kérdésem, hogy én nem akarok játszmázni! Én száz százalékig őszintén akarok ebben a kapcsolatban lenni, ám az őszinteség még nem jelenti azt, hogy a másikat stresszeljük türelmi idővel... Mindamellett mégis csak az én biológiai órám ketyeg hangosabban... Szóval kérdés... Ja... És igen: az a része a leírásomnak, hogy ha lesz-e hozzá egyáltalán akkor elég merszem, az pontosan arra vonatkozik, hogy igen: félek attól, hogy nem találok jobbat nála, nem tagadom. Sőt, jelenleg határozottan jobban félek attól, hogy nem találok jobbat nála, mint attól, hogy ő nem gondolná meg magát házasság- és gyerekügyben...

#16: Azt hiszem, hogy az egyik legépítőbb reakció mind közül eddig - köszönöm. Igen, igaz, beszéltünk is róla kb., még ha nem is ilyen nagyon leülősen, hogy na, akkor most beszéljük meg, hogy mi van velünk. Viszont éppen most egy éve, hogy együtt lakunk, és éppen most ismerték meg egymást a szüleink (de csak mert külföld téma is van a képben), ami azért mindenképpen egy nagy lépés (és több barátom már akkor lánykérésre fogadott, de én tudtam, hogy tuti nem...). Szóval apró lépésekben, de azért haladunk, szerintem, csak persze kérdés, hogy hova... :)

#17: Tudom, sajnos, viszont azt gondolom erről az idő témáról, hogy attól még, hogy neked, nekem, nekünk nőknek sürgős, az még nem jelenti azt, hogy bárhol bármikor bárkivel... Nekem legalább is tuti nem... Én ugyanis hiszek abban, hogy minden gyereknek alanyi jogon járna a boldog család is, a két szülő, ergo olyan embert találni, akivel nem csak gyereket csinálni, de egy életet leélni és a gyerek(ek)et felneveleni is képes az ember, az viszont nem egy sürgethető dolog... Vagy de, persze, ha azt mondjuk, hogy mindegy, csak gyerek legyen, mindegy, hogy kinek... De attól még tudom, és pont ezért is szabtam határidőt, ami tudom, még így is elég nagylelkű tán, ilyen szempontból, két év türelem, mikor ő már két hónap után megmondta, hogy nem akar gyereket - igen... Ezt bevállaltam...

#18: Nem hiszem, hogy csak időhúzás lenne, ezt még mondtam is neki akkor, amikor ez az egész házasság/összeköltözés/szakítás téma felmerült, akkor mondtam, hogy ez a félelmem, és ő akkor válaszolta azt nekem erre, hogy még soha nem lakott senkivel sem együtt, nem tudja, milyen az, és ilyen alapon, pláne, ha tudom, hogy a félelmei tartják csak vissza, akkor oké, lassan, óvatosan... Amúgy meg szerintem az a gáz, ha valaki úgy ítélkezik, hogy nem tud minden részletet, meg úgy általában: aki ítélkezik... És igen, az az opció is van, hogy netán nyuszi leszek tényleg megmondani két év után vagy vmikor ezt, nyuszi leszek szakítani, és akkor netán 36 évesen még mindig ugyanígy fogunk boldogan élni együtt - ez is lehet... Bármi lehet, ki tudja...

#21: bennem ultimátum... Az persze más kérdés, vagy inkább pont az a kérdés, hogy ő mikor tudjon róla... Bár végül is, ha én magam sem vagyok biztos benne...

Magánba is érkezett egy kérdés, hogy egyáltalán minek nekem a papír: mert én ilyen konzervatív értékeket vallok, pláne egy igazán konzervatív helyen élve. Nem a nagy bulira vágyom, mondtam is neki, hogy tőlem "ugorjunk el Vegasba" :) (mint a filmekben), de igenis vállaljuk fel egymást hivatalosan. De ettől függetlenül is azt gondolom, hogy aki azt mondja, hogy az csak egy papír, az csak írja alá... Szerintem az egy felelősségvállalás, egy felvállalás, egy bevállalás, hogy a két ember egymást akarja... Én ebben látom a biztosítékát, vagy inkább nagyobb esélyét annak, hogy ha utána jöhet a gyermekáldás, annak természetes módja szerint, akkor az(ok) a gyermek(ek) két szülővel nőhetnek fel, és nem mindenféle egyéb, nem klasszikus családmodellben. Tudom, hogy ezt a keserű gyerekkorom tapasztalata mondatja velem, elvált szülők gyerekeként ebben bízom, de azt hiszem, hogy statisztikailag mégis csak így van a legtöbb esély arra, hogy boldogan örökké együtt... Szerintem.

A többieknek szerintem válaszoltam. Köszönöm a sok reakciót, pláne a normálisakat!

Lehet, hogy én vagyok naív, de szerintem csak fél. És őszerinte is. Nem tartom hóhányónak, tényleg egyenes ember, némi problémával, mint pl. ez, hogy fél a gyermekvállalástól, az elköteleződéstől. De igyekszik. Látom rajta.

Viszont visszatérhetnénk inkább az eredeti kérdésemre? Ha már én eldöntöttem, hogy mostantól még egy év a türelmi időm, akkor ezt így konkrétan mondjam meg neki most, hogy tudja, vagy majd csak akkor, hogy na akkor most dönts, hogy velem, de akkor nagyon vagy nélkülem...?

Jogos. Köszi a válaszokat.

(és mint korábban is írtam: tudja, hogy ez az álláspontom, és ő is igyekszik magát közelíteni a témához... Amúgy úgy néz ki, hogy elmegyünk párterápiára... Hátha az segít, és örülök, hogy ő is akarja...)