Élvezem a magányt. Én vagyok az egyetlen?

Egy darabig nem figyeltem fel erre, később pedig nem zavart a dolog, újabban viszont (a politikában is egyre inkább előkerülő téma miatt) sokat foglalkoztat.

A leghosszabb kapcsolatom másfél év volt, volt 1 éves is és olyan, ami hónapokig tartott. (hosszabb, rövidebb) Kivétel nélkül mindegyik alkalommal elkezdtem unatkozni a kapcsolataimban. Próbálkoztam ezzel a "javítsuk meg" dologgal is, de csak rosszabb lett és kínosabb a végére. Arról van szó, hogy ha elmúlik a kezdeti lángolás nem élvezem annyira együtt töltött hétköznapokat, olyan érzésem van, hogy egy idő után nincs mit mondanunk egymásnak és képtelen vagyok igazán elmélyülni a párkapcsolatokban, pedig néha úgy érzem igényem lenne rá, csak nem a hagyományos értelemben. Mivel olyan foglalkozást választottam, ami leköti az ember idejének nagy részét, nagy odafigyelést és tudást igényel, a napi teendőim között nehéz időt is szakítanom a páromra, de ha szűkében vagyok, mindig tőle venném el inkább, mint a munkámtól, vagy a tanulmányaimtól. Jelenleg közel 1 éves kapcsolatom van, nagyon egy hullámhosszon vagyunk, minden szempontból tökéletes lehetne számomra, de úgy érzem van bennem egy áthidalhatatlan fal, amit eddig nem is akartam ledönteni.

Ha egy mondatban akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy fáraszt egy hosszútávú kapcsolat. Számomra elképzelhetetlen, hogy a barátnőim sok éves, akár első kapcsolatukban vannak és boldogok. Nem nézem le őket, ez biztos fantasztikus, de elképzelhetetlen.

Nem arról van szó, hogy a promiszkuitást helyezném előtérbe, mert sajnos volt szerencsém olyan partnerhez, akivel nem jártam együtt, csak viszonyt folytattunk és baromira nem jön be nekem a dolog, személytelennek és üresnek tartom, mindazonáltal teljesen el tudom különíteni magamban az érzelmeket és a testiséget.

Rgy darabig azt hittem, hogy ha "megkomolyodom" máshogy fogom látni, de visszagondolva majdnem az összes kapcsolatomból én menekültem el/meg lehetett volna oldani, ha akarom. Kompromisszumra is képtelen vagyok. Észrevettem, ha kellemetlenséggel járna a függetlenségemre nézve egy dolog, inkább az embertől válok meg, mint meggyőződésemtől. Az élet minden területén ilyen vagyok, képes vagyok a fejemmel gondolkodni, ha tudom, hogy érzelmi alapon dönteni nem célravezető. Pl ha meglátok egy haléktalant aki kéreget és alkohol szaga van, nem érzek sajnálatot, csak feldühít.

Már arra is gondoltam, hogy ez egy mentális és szociális betegség. Abban biztos vagyok, hogy vannak mély érzéseim, de vagy nem ismerem fel őket (nem tudom hova tenni), vagy teljesen más kontextusban és milyenségben élem meg őket, mint a körülöttem élők. Nem használok kegyes hazugságokat, ebből mondjuk vannak konfliktusaim időnként. Rosszul viselem, ha megérintenek pl idegenek, vagy akár barátok/rokonok is (ezt egy olyan férfitól tűröm el, akinek idővel fogadnám a közeledését), mindig be tudtam illeszkedni bármelyik társaságba (sok haverom van), de a mostani párom, akinek ezt életemben először el mertem mondani, rávilágított, hogy igazi barátaim sincsenek. Valóban nincs senki a világon, akire bármit rábíznék, pláne nem az életem. Tele vagyok titkokkal és nem érzem tehernek.

Gyereket sem szeretnék, szerintem borzalmas anya lennék és semmiféle vágyam nincs rá. Ha meglátok egy babát az utcán, nem kezd el nyúlni a képem, meg folyni a nyál a számból, maximum mosolygok, ha rám nevet , de nem szorul össze a szívem meg egyéb csodaságok..

Az igazi kérdésem nem az, hogy ez normálisnak mondható e, meg hogy ki gondolja, hogy evolúciós zsákutca vagyok-e, inkább az, hogy vannak-e rajtam kívül, akik így élik az életüket? És, ha igen, hol? :D (a diliházon kívül) Illetve, mit tehetnék, ha nem vágyom hagyományos párkapcsolatra, de alkalmi szexuális kapcsolatra sem ?

N/23