A barátom nem akar elfogadni olyannak, amilyen vagyok és ezért furcsán, sokszor gorombán, lekezelően viselkedik velem. Érdemes lenne szakítanom vele? (22/L)

A barátommal 1,5 éve vagyunk együtt. Az első 1 év közel tökéletes volt, sokan mondhatták volna ránk, hogy mi vagyunk a tökéletes pár. Ha valami gond volt mégis, akkor azt meg tudtuk beszélni, le tudtuk rendezni egymás között.

Mostanában viszont eléggé furcsán viselkedik velem. Kifogásolja a személyiségemet, és persze, sokszor teljesen jogosan és jóindulatból rávilágít a negatív tulajdonságaimra, amivel önmagában nem is lenne gond.A gond az, hogy borzasztó kritikus velem, atyáskodik, sokszor úgy viselkedik, mintha nem egy érett felnőtt ember lennék, hanem valami hülyegyerek, akinek eligazításra van szüksége, mert különben "nem boldogul az életben".

A dolgok, amik nem tetszenek neki, szerintem nem olyan nagy vétségek. Egyszerűen olyan dolgokat kifogásol, amelyek az alapszemélyiségem részei (pl. hogy szeretek sokat utazni, "kalandor" vagyok, szabad szellemű (de nem szabados!!!), és az átlagnál érzékenyebb ember(ami miatt gyengének nevez és hisz), aki igen, könnyen elpityergi magát, de mások előtt csak nagyon ritkán). Mindenbe beleköt, még az élő fába is, olyanokba szól bele, ami az én problémám lenne és neki, mint kívülálló személynek, nem sok köze lenne hozzá. A véleményét arrogánsan, lekezelően fogalmazza meg, mindig hajtogatja hogy de amúgy csak segíteni akar, meg akármit is mond akárhogy, azt csakis az én érdekemben teszi, meghogy erre néha igenis szükség van, közben arra megy ki, hogy úgy táncoljak, ahogy ő fütyül és hogy én alkalmazkodjak hozzá ("meg a világhoz", ahogy ő mondaná), holott fordítva ez egy ideje már nem megy. Bántó megjegyzéseket tesz rám, sokszor gyengének, túlérzékenynek és naivnak nevez, érezteti velem, hogy amúgy egy nagy szerencsétlenség vagyok, vagy egy gyámoltalan személy, aki nem képes önálló (=az ő eligazítása nélküli) életet élni. A stílusára egyébként az egész családja és néhány barátja is panaszkodik, nem csak én.

A legjobban mégis az bánt, hogy egy képmutató. Amint írtam is, azt kifogásolja bennem a legjobban, hogy érzékeny vagyok, a gond az, hogy amúgy ő is pont ugyanannyira az mint én, csak nála nem sírásként, hanem dühöngésként nyilvánul meg (nem engem bánt, hanem az ingóságait, de akkor is, nah). Én viszont akármi baja is van, mindig elnézem neki, sőt, támogatom is mindenben, ott vagyok mellette, mikor ő elmondja, hogy milyen rosszul érzi magát bizonyos szituációk és töténések miatt, biztatom, lelket öntök belé. Legutóbb, mikor én mondtam el neki, hogy mi bánt, kaptam tőle egy kétoldalas leb*szást Facen, + hogy ne sajnáltassam magam, senki nem fog megszánni, meg ilyenek. Azóta vagy 2 napja nem is nagyon beszélek vele. Most nem azt akarom mondani, hogy felróvom neki, hogy bezzeg én elfogadom őt, egész egyszerűen csak bánt, hogy ez nem kölcsönös.

Szerintetek vessek ennek véget? Mégha néha jogos is az, amit mond, az feljogosíthatja őt, hogy úgy beszéljen velem, mint egy hülyegyerekkel? Állandóan kisebbségi komplexusom van mellette, és ha még nagyon is szeretem őt és vannak is nagyon jó pillanataink még mindig, már nem vagyok boldog egyáltalán.