Most tényleg hisztis lennék mert elvárom, hogy legalább szóljon?

Sziasztok!

Párommal 14 éve vagyunk együtt. A kis hülyeségeket leszámítva viszonylag jól megvagyunk, nem jellemző ránk a nagy veszekedés.

Tegnap úgy volt, hogy munka után hazajön és elmegyünk valamerre, de idő közben hívta a haverja akinek szerelmi bánata volt, hogy igyanak meg 1-2 sört. Nem szóltam semmit, gondoltam menjen, úgyis mondta hogy 11-re hazaér, mert ma utaznánk le vidékre kikapcsolódni egy kicsit. Amikor odaért a helyszínre kitalálta, hogy menjek én is, de mondtam hogy nekem semmi kedvem, be kellett pakolnom a cuccokat, fáradt is voltam meló után. Mondtam neki, hogy szívesen lemegyek elé kocsival 11-re, csak szóljon hogy mikor induljak. Vártam egészen éjfélig hogy hív, majd felhívtam hogy mi legyen. Mondta, hogy maradnának még egy kicsit, de várjam meg és bepakolunk együtt.

Itt már kezdett felmenni az agyvizem, hiszen este 9-től már tudtam volna aludni olyan hulla fáradt voltam, de megvártam azt a "2 órát", hogy ne kelljen gyalog hazajönnie.

Gondoltam egy kis várakozásba még nem halok bele, de hajnali 2 kor már kezdtem nyűgös lenni, amikor is közölte, hogy majd jön ha végeztek.

Nyilván nem tudtam már aludni mert átestem a holtpontom és ideges is voltam amiatt hogy így kibabrált velem. Így elgurult a gyógyszerem és nagyon kiosztottam. Hajnali fél 5kor esett haza, én nem aludtam azóta se semmit, mert már nem tudok, de ő legalább azóta alszik.

Próbált velem jópofizni hajnalban, de elhajtottam a francba és mondtam neki, hogy kerüljön el ha jót akar.

Gondolom így nem megyünk le vidékre a barátokhoz, kb délben fog felkelni amikor nekem már semmi kedvem nem lesz útnak indulni.

És szokás szerint nem fogja érteni hogy mi a bajom.

Nők! Vagy akár férfiak! Tényleg én reagálom túl hogy úgy erzem ilyenkor, hogy sz.@rba se vesznek vagy azért nem vagyok teljesen hülye?

Hogy rendezitek le az ilyen konfliktust?

Az a baj, hogy nem tudok jópofizni, még mindig úgy érzem hogy mindjárt felrobbanok.