Miért érzi úgy sok fiatal, hogy egy gyerekkel az egész életét elrontaná?

Nézd. Nem nehéz belátni, hogy egy felelősségteljes ember akkor vállal gyereket, ha biztos anyagi háttere van mellé. Ehhez az kell, hogy legalább az egyik fél a kapcsolatban jól keressen, mert 1 embernek otthon kell maradnia a gyermekkel.

Jó anyagi háttérhez karrier kell, az pedig kb 30ig kialakul.

Szerintem ez az oka. Személy szerint én is így látom.

29F

Nőként mostanság szembesülök ezzel a dilemmával. A karrierem szépen ível felfelé, de közben babát is szeretnénk a férjemmel valamikor. Akárhogy is nézem, minimum egy évet azért elvesz az életemből/karrieremből a gyerek, és nyilván a vele járó felelősség, feladat itt még nem ér véget. Tehát én gyakorlatilag dobhatom kukába a karrierem- legalábbis jelen formájában, mert most egy dolog, hogy csupa érdekes és jó projektben részt veszek, utazgatok a világban, ez rengeteg stressz, rengeteg túlóra, amit gyerek mellett nem vállalnék sosem, na meg nyilván nem is engem kérnének fel az újabb és jobb lehetőségekre, ha gyerekem van, hiszen mindenki tudni fogja, hogy ő az első.

Nem beszélve arról, hogy az a kényelmes életvitel, relatíve alacsony felelősség- mindketten jól keresünk a férjemmel, jó nyaralások, hosszú hétvégék, csomó program, baráti összejövetelek, egészen magas életszínvonal, stb- mind megszűnne abban a pillanatban, hogy egyszer pozitívat tesztelek. Ez sem egy könnyű döntés, lássuk be. Nem beszélve a társaságban előforduló babák szüleiről, akiket mostanság jó, ha félévente egyszer látunk alkalmanként 1-2 órára, akkor is karikás szemmel és látványosan kimerülve, hallgatva a csomó rémhírt, hogy a gyerek születése mennyire megváltoztatja (sok szempontból negatívan) az életüket és a kapcsolatuk is alkalmanként válságba kerül.

Na, hát azért ezek elég ijesztő kilátások, amikbe valljuk be, ostoba ember megy csak bele naivan és félelmektől mentesen.

Most gondolj bele. Ha vesszük az én szakmámat (óvodapedagógus) én 21 leszek mire a sima BA szakot elvégzem és 23 mire az MA-val végzek. Tegyük fel azonnal munkába állok. Az élet pálya modellnek köszönhetően két évig éhbérért gyakornok vagyok amikor is két év után leteszek egy vizsgát hogy ped1-be léphessek ahol további 4 évet kell eltöltenem hogy egy újabb vizsga után ped2-be lépve valódi önálló óvodapedagógus lehessek. Ha ezt a folyamatot megszakítom egy gyerekkel az egész tolódik és kitudja pár év munkatapasztalattal mennyire esek ki a ritmusból hiszen a rutin még nincs meg.

Azzal is számolni kell hogy egy kisgyerekkel sok a gond (betegségek, sérülések) ami miatt otthon kell maradni. Ha az ember elveszti a munkáját egy vagy több kisgyerekkel a háta mögött nem szívesen veszik föl hiszen várhatóan többet lesz szabin sokszor meglepetés szerűen mint egy gyerekkel nem rendelkező ember.

Nagyon meg kell gondolni hányat és mikor szül egy nő.

Mert az 5 éves tervemben nincs benne a gyerek, és ha most szülnék, akkor borulna az egész.

Vannak fiatalok, akik családot akarnak elsősorban, vannak, akik gyerek mellett is tudnak karriert építeni, én meg szeretnék magammal foglalkozni. Egyáltalán nem vonzó egy gyerek gondolata semmilyen szinten, és mivel egy gyerek elég nagy elköteleződés, egy olyan dolog, amit nem akarok és az egész életemre kihat igen, kb tönkretenné az életemet, de legalábbis jelenleg úgy érzem.

mert az én és a párom szülei is annyit dolgoztak a családért, hogy belehaltak, pedig mi még csak huszonévesek vagyunk. Az ő életüket is elrontotta a gyerekvállalás. Én úgy érzem, hogy magunkat is alig tudjuk ellátni, nem hogy egy kiszolgáltatott kis lényt. A gyerek egyenlő az örök aggodalommal és életed végéig tartó stresszel, amikor még a halálos ágyadon is azon aggódsz, hogy hogy a fenébe tartja majd fenn magát a gyereked.

Plusz amerre halad a világ... még megölnék a terroristák...

Ahogy előttem írták - gyerek annak való, aki épp nagyon-nagyon vágyik rá és van háttere, és semmiképp sem bárkinek, bármikor!

Az én személyes véleményem, hogy egy ember egyszerűen nem ismeri magát a huszas éveiben eléggé.

Nekem hamar fel kellett nőnöm, de még így is annyi baromságot csináltam, annyiszor ártottam magamnak érzelmi értelemben, hogy el se tudom képzelni, min ment volna végig egy szegény gyerek ha velem van!

Szeretnék gyereket, de nem akkor, amikor magamat sem érzem stabilnak. Rengetegen mikor elérik a kapunyitási pánikot, jaj, nemtom mit csináljak, ó, legyen egy gyerekem! Aztán az életüket erre teszik fel, és totál ráakaszkodnak a gyerekre, aminek elég durva következményei vannak az egész családra nézve...

Anyum viszonylag hamar vállalt minket, utána ment, utazott, 2 diplomát és 1 szakmát megszerzett, ezeregy dologban benne volt, és múltkor sírta el nekem hogy szerinte sz.ranya volt... Hát szerintem egyáltalán nem, csak sokat láthatta ő is hogy a szülőknek a gyerek létezik és semmi más, és ez egy veszélyes csapda.