Férfitársaim, nem érzitek néha feleslegesnek magatokat a családban?

Ismerek én is pár olyan embert, aki meg van győződve arról, hogy jó apa volt.

De nézzünk közeli példát:

-A munkabeosztása miatt hamarabb hazaér. Leül a tévé elé és közben nyomkodja a telefonjàt. Gyerekekkel nem tanul, nem nézi meg, hogy kész van-e a lecke, kell-e segíteni, éhesek-e. Hozzájuk sem szól

-Ha valami elromlik (csap, zár stb) majd a feleség megszereli. Mert ha meg is csinálja DUZZOGVA, akkor abban nincs köszönet. Csapkodik és káromkodik közben, aztán rosszabb lesz mint előtte volt.

-A feleség túlórákat vállal, hogy elég legyen a pénz mindenre, a férj közli, hogy "ennyit tudok tenni, oldd meg!"

-Vásárolni nem megy be munka után (fél perc séta a bolt), a feleség menjen este, de addig káromkodik, hogy nincs otthon mit zabálni.

-Ha program van, neki nincs kedve vagy közben is káromkodik.

-A kertbe nem megy ki, nehogy csinálni kelljen valamit. Az ablakból nézi, ahogy a feleség és a gyerekek ásnak, kertészkednek.

-Ha a gyerekek barátai jönnek káromkodik, beszól a hangzavar miatt. Ha a feleség barátai jönnek elvonul a szobába, köszönni sem jön ki.

-Évente 2x a családi összejöveteleken paraszt, beszólogat a nagyszülőknek.

-Karácsonykor nem beszélget, nem társasozik, soha nem vett semmit a gyerekeknek, hiszen "neki nincs pénze, mindent hazaad." Valahogy mégis volt mindig új műszaki cikkre pénze (ami nem baj, de ne nézze hülyének!).

Ezek után a felesegnek tele lesz a nemlétező töke és szervez külón programokat a gyerekekkel, eljár a barátaival és elvan magában. Annyit kommunikál a ferjjel amennyit muszáj.

Aztán jön a válás. Válás után pedig hallják vissza a gyerekek, hogy:

"Nem értem miért sz@.rtok rám, én jó apa voltam!" És a "gyerekek" azóta felnőttek, ugyanúgy nem kíváncsiak az apjukra. Vajon miért?

wow, szörnyű ezeket olvasni.

Én még friss apuka vagyok, azon a szinten amit a 47 is írta, jelenleg szuper minden.

Nem tudom mit hoz a sors, de olvasva a kommenteket azt gondolom, hogy nem voltatok eléggé részesei sosem a családnak.

Had fejtsem ki, és ne kövezzetek meg, én még 30+ fiatal fejjel látom a világot és lehet én is később ebbe a csapdába esek, de édesapámra emlékeztettek, róla meg tudok véleményt formálni.

Apát már én is úgy tekintem mint +1 szülő. Volt egy édesanyám, aki mindent megtett értünk és volt neki egy férje, aki állítólag szeretett minket és sokat törődött velünk kiskorunkban, bár én erre nem emlékszem, csak 1-2 focizásra, meg 1-2 kártyázásra. Arra is emlékszem, hogy jó volt vele kocsikázni, meg hazakísérni a munkából mikor bicajjal elé mentem. De emlékszem egy pontra egy ilyen bicajozánál, mikor megkérdezte, hogy miért nem a saját bicajommal jöttem és miért a bátyáméval. Elmeséltem, hogy cseréltünk, mert ő valami túrára ment haverokkal és az enyém jobb terepre. És erre teljesen kiakadt és ott bennem valami összetört, akkor láttam elsőnek tisztán (mert régebben nem fogtam fel, pedig sokszor volt), hogy ő mennyire kicsinyes.

Akkor kezdtek kijönni rajta a hibák, kb 10 éves lehettem. Rájöttem, hogy bármi ami a családban történik anyán múlik. El kell valami fontos dolgot intézni: anya. Valami katasztrófa történik és meg kell oldani: anya. Kérdés van: anya. Valami történik az életemben, iskolában: anya. Valamit meg kell szervezni: anya.

Apánál csak egy dolog számított: rakjuk elé a kaját, éljenezzük, nézzünk fel rá, legyen ő a "családfő", tiszteljük, viszont ő konkrét dolgot nem tesz. Ő hozza a pénzt és annyi. Nem tesz bele jóformán semmit a családba. Néha kitakarít, néha főz (nagy ritkán) és persze olyankor fényezni kell, mert mekkora áldozatot hozott. Anyánál meg egyszer nem volt idő főznie és máris óriási szidás.

Gyerekekként csak anya tudta, hogy mit és hogyan csinálunk, milyenek a jegyek, kell e segítség, mi bánt minket. Apa csak másodkézből tudta és akkor sem érdekelte őt nagyon (vagy csak nem mutatta). Ideges volt mikor probléma volt, sokszor fel is fújta a dolgokat, míg anya egy biztos pont volt, valaki aki megnyugtat a probléma közepén.

Egy idő után nem mondtunk már el semmit apának, mert csak még rosszabb lett minden. Elég volt, hogy ideges voltam, még utána az ő okoskodását és 5 perces dühét is végig kellett hallgatni.

Nem, nem volt rá többé szükség és nagyon meg is haragudtam rá, hogy milyen lekezelően bánik anyával, főleg, hogy anya nélkül össze roppanna a család.

Nem tudom nálatok mi hogy van, de szabadidőmben én nagyon sokat találkozok gyerekekkel, programokat szervezek nekik és így nagyon sok szülőt is megismertem. És nagyon sokuknál látom, hogy apa csak létezik, de anya az aki dönt a gyerekek ügyéről, ő tudja, hogy a gyerekkel mi van, sokszor még az apa a születési dátumra sem emlékszik pontosan és ilyen után naná, hogy nem igazi része a családnak. (de szerencsére van kivétel néhány apánál)

Sajnos sok apánál így van, elég apósomat is megnézni, aki a legjobb fej, ha játszani és mulatni kell, de ha valamit le kell rakni az asztalra, valami probléma van, akkor ő lelép és anyósnak kell megoldani, ő majd csak segít.

Sógorom (volt, elváltak), pedig durvább, ő nem fogja fel, hogy a gyerekek miért nem akarnak többé vele időt tölteni, de azt sem veszi észre magán, hogy jóformán ő hátra dől és várja, hogy a gyerekek majd jönnek és egyáltalán nem zavarja, ha 1 hónapig nem is látja őket, a lényeg elsősorban az ő kényelme és szerintem meg nem tudná mondani, hogy melyik osztályba járnak a gyerekek, nemhogy hogy melyik tantárgyból milyen jegyeik vannak.

Nekem is kisfiam van és nagyon féltem (még mindig), hogy nem leszek eléggé jó apa. Tudom, hogy az első években bőven elég, hogy ott legyek, de később nekem kell lenni a hősnek, a példaképnek, annak, aki felkészíti az életre a gyereket. Ez azzal is együtt jár, hogy szuper férjnek kell lennem és páromnak megfelelő társ.

És sok családban sajnos az apa csak passzív szereplő és nem irányító, csak ezt nem veszik észre ezek az apák.

Lezárom a kicsit kusza, néha túl érzelmes okfejtésemet az apák kedvenc mondatával:

"Menj, kérdezd meg anyádat!"

Nagyon egyet értek a #6-os #7-es válaszolókkal. Arról hogy így alakult nagy részben te tehetsz. Ne a feleséged hibáztasd, mert ő apa nélkül nőtt fel, és ez a példa van a szeme előtt. Te nem voltál rendesen része a család életének, aztán már hozzászoktak, hogy te csak úgy vagy pluszban.

Gondolom akkor kenyelmes volt, mindent a feleséged intéz a gyerekekkel, meg úgy mindenben, aztán most ébredtél rá a következményekre.

Gondolom a feleséged nem noszogatott, mert ő is így nőtt fel, de neked magadtól is kellett volna igényed arra, hogy kivedd a részed a mindennapi életükből.

De sosem késő, még változtathatsz, ha akarsz tenni érte. Szervezz a gyerekekkel programokat, segits a tanulásban, legyél érdeklődéssel felőlük stb. Úgyszint a feleségeddel. Vegyél le otthoni teendőket a válláról, menjetek el kettesben stb. Gondold át, hogy a ti helyzetetekben hol, miben tudnál változtatni, és hajrá.

És ne magadat sajnáld, a feleségednek minden bizonnyal nem lehet könnyű egyedül mindennel megbírkózni.