Nem bírom ki a fájdalmat, hogy elveszítem. Más is volt így?

A pasim, akivel MINDENT megtudtunk beszélni, teljesen lerázott, lekoppintott engem 2 hónapja. A hülye is látja, hogy ennek vége. Nem keres, nem hív, nem mondja, hogy szeret, nem akar találkozni. A semmiből lett ilyen, gondolom 3,5 év után talált mást. Nekem ő volt a legnagyobb támaszom, és fáj, hogy nem tudjuk normálisan lezárni. HIába beszélek vele, kiabál velem, és ignorál. Tehát, ez a vége.

Emellett elég nehéz helyzetben vagyok: van egy bolond testvérem, aki beverte a szobaajtót dühében, egy skizofrén anyám, aki meglopott, és egy 96 éves nagymamám, aki mindennapos ápolásra szorul. Én jómagam a skizofrén anya miatt 14 éves korom óta pánikbetegséggel küzdöttem. Most vagyok egyetemen másodéves.

Barátaim nincsenek, 3 legjobb barátnőm mozdult rá a hátam mögött a pasimra(mostmár ex), amire sajnos saját szememmel láttam, bizonyítékom van.

Tehát most 0 barát, 0 kapcsolat. Felkelek, nézek ki a fejemből, és semmihez sincs erőm. Egész nap sírok, hogy ezt mivel érdemeltem ki. Sose vágytam sokra, csak figyelemre.

Nem sajnáltatom magam, segítséget szeretnék kérni, vagy hasonló történeteket, és hogy ki hogy lábalt ki ebből.

Köszönöm, ha van pár percetek elolvasni, és írni.