Milyen történeted van olyan valakivel akivel vègül nem jöttetek össze? Hogyan gondolsz rá vissza?

Hát az enyém eleg kemény...

Szóval nekem 20 tól 22 éves koromig volt egy olyan párkapcsolatom amit egészen jónak hittem de aztán kiderült hogy mégsem az. Most így utólag könnyű mondani hogy nem az de például ilyenek voltak hogy amikor elmentünk moziba A haverja mindig jött velünk És ketten beszélgettek én meg álltam ott mint egy npc.. ez csak egy példa de eléggé el voltam hanyagolva abban a párkapcsolatban.

Aztán a munkahelyen találkoztam egy fiúval aki nagyon törődött velem Ami nekem akkor nagyon hiányzott és szerelmesek lettünk. Neki volt egy exe akit már nekem is eléggé ki beszélt és mondta hogy nem tudná újra kezdeni vele aztán öngyilkosság volt az Excel családjában és újra összejöttek.

Szánalomból jött össze vele nyilván Én meg akkor még nem szakítottam a barátommal így nem lehet közöttünk semmi.

Szóval ez egy elég szomorú történet de már túl vagyok rajta.

Ha jól értelmezem a kérdést....

Volt 2 vagy több olyan ismerkedés aminek egy-egy szellemileg ( és testileg beteg pasi vetett véget. Túl empatikus nők voltak akikre közösségi oldalon vagy társkeresőn ráírtak ilyen férfiak. Amit nekem mondtak azt írom ide is. Ezek a hölgyek mondták ezeknek a pasiknak, hogy nem szeretnének tőlük kapcsolatot,de barátkozni barátkoznak velük szívesen. Közben velem randiztak. Konkrét eset egy enyhén szellemi fogyatékos srác nem fogta föl hogy a lány nem lesz az övé...egy csúnyán eltorzúlt arcu fiú fenyegetett engem.

Ha egy nő nem tudja az udvarlóit helyre tenni/lerázni. Akkor nálam megy a levesbe.

Nekem az első "kapcsolatom" volt ilyen. Egy egyetemi buliban találkoztunk, utána randizgatni kezdtünk. Nagyon tetszett, de valahogy nem éreztem a közelséget, érzelmi köteléket, ezért nagyon szorongtam is mellette, miközben teljesen belehabarodtam és álomvilágban éreztem magam. Alig akartam elhinni, hogy végre randizok, és kölcsönösen érdeklődnek irántam. Nagyon kíváncsi voltam, milyen egy kapcsolat, így igyekeztem "bepótolni" a kamaszkoromban kimaradt dolgokat. Ő volt nekem az első elég sok mindenben.

Sajnos azonban nem mélyült el a dolog érzelmileg, valahogy nem tudtunk igazán mélyen kapcsolódni, jókat beszélgetni, a hormonjaim vittek előre, de ott még nem tartottunk érzelmileg. 2 hónap múlva pedig ő szakított azzal, hogy nem szerelmes. Mivel lényegében sosem volt belém szerelmes, ezért nem is nevezném kapcsolatnak ezt a hosszúra nyúlt ismerkedést, bár ő úgy tekintett rá.

Ez eléggé hidegzuhanyként ért, mert én azt hittem, jól alakul a kapcsolat (igazából fogalmam sem volt, hogyan kéne, azt hittem, létezik erre egy láthatatlan forgatókönyv). Úgyhogy eléggé fájt a szakítás és nagyon rossz érzés volt visszagondolni arra, hogy nem valódi viszonzott szerelemben tapasztaltam meg ezeket a csodás dolgokat. Nem volt rossz ember, tényleg rendes volt, nem akart kihasználni. Szerintem ő sem volt tisztában azzal, hogy ez ilyen mély nyomot hagy (rám bízta a tempót), és én se tudtam, nem voltam óvatos, nagy naivitással, bizalommal mentem bele. Sok éve történt, de elég mély nyomot hagyott bennem, és sokáig idealizáltam és vágytam rá és bennem volt a milettvolnaha... Magamat hibáztattam, hogy elrontottam, és titkon reménykedtem, hogy ha változunk és újra találkozunk, akkor jobban csinálom majd, és később lehet még valami belőle. Visszanézve is gyakran vegyesen értékelem a dolgot: néha pozitívan látom, mint első tapasztalat, mert nem volt rossz, de néha nagyon érzem a sebet, amit hagyott. Sok időbe telt feldolgozni. Utólag beszélgetve vele az derült ki számomra, hogy ő nem tudta, hogy nekem ez ennyire fájt, én meg évek múlva nem akartam már felhozni, mert minek...

"Jobb, hogy így történt?" Örülök, hogy megtörtént, ki nem törölném, mert szép 2 hónap volt. De örültem volna, ha nem szakad vége, és tényleges kapcsolattá érik. Akkor nem maradt volna bennem ennyi kérdés. És ha az én döntésem a szakítás, akkor kevesebb sérülést okoz.

Lett utána hosszabb, rendes kapcsolatom, és jó, hogy elindított az úton. Megtörte a jeget, bátorságot adott, és egy viszonyítási alapot, hogy mit szeretnék, miben lehet jobb egy kapcsolat, illetve mi az a szint, amit elvárhatok, és ne engedjem az alá. Ez segített végül is kilépni ebből a hosszú kapcsolatból, ahol kevésbé éreztem tisztelve, megbecsülve magam.

Volt egy nagyon jó lánybarátom, akivel évekig kerülgettük egymást, de felszínes 20as éveimben járó hülyegyerek voltam, így az, hogy ő nem olyan szép, feszéjezett, haverjaim előtt féltem volna felvállalni…

Egyszer elhívtam filmezni nővéremék házába akik nyaraltak, aznap éjszaka összejöttünk, de két nap múlva mikor randiztunk, meg sem csókoltam szegényt, mert nyilvános helyen voltunk… emlékszem még sírt is… életem egyik legrosszabb emléke…

Aztán elmentem USA-ba 6hónapra, ott már alig bírtam ki, úgy hiányzott, azt tervezgettem, ha hazajövök, valahogy elérem, hogy megbocsájtson, de mikor hazajöttem a tiszteletemre szervezett bulin legjobb haverom, aki nálam 1000* jobb ember, megkérdezte, ráhajthat e? Én pedig igent mondtam…

Azóta is napi kapcsolatban vagyunk, én pedig 20éve plátói jelleggel de szerelmes vagyok belé, teljesen egy hullámhosszon vagyunk. És voltunk is mindig… még a gyerekeiknek is én vagyok a keresztapja…

Egyszer nagyon bele szerelmesedtem egy pasiba, el is értem hogy találkozgassunk, de 1 év után már átláttam a rózsaszín szemüvegen túl is , hogy neki 1000 kifogása van az elköteleződésre. Így szakítottam, és beteljesületlen volt, el is múlt .

Ki hallott ilyen baromságot hogy nem tudunk összeköltözni mert anyagilag nem jönnénk ki.

Mamahotelben maradt .

Nem a pénz miatt nem akart velem összeköltözni, de ha meg tényleg ,akkor a férfiak anyagiasabbak mint a nők…..