Hogyan éljek túl úgy egy fájdalmas szakítást, ha nincs senki mellettem?

Szerintem jobb minel elobb rajonni, hogy az eletben igazabol egyedul vagyunk.

A legtobb "barat" kihasznal, illetve nem az a "barat" amire te gondolsz. Ilyenbol borzaszto keves van aki igazi barat.

Az ilyen lelki problemakat meg plane egyedul kell feldolgoznunk. Senki nem fog ertunk harcolni, ott lenni minden pillanatban, pszichologus is csak a penzert foglalkozik velunk a masik resze meg munkabeli kivancsisag, nem pedig empatia vagy full segitokeszseg.

A legtobb ember egy bizonyos szintig kepes torodni a masikkal, de utana magarahagyja, mert nem az o dolga/nem erdekli/nincs kedve ezzel foglalkozni.

Minel elobb (fiatalabban) vesszuk ezt eszre, annal erosebbek leszunk szerintem idosebb korban.

#5. Ez a baj. Amíg így érzel, ne is kezdj újabb kapcsolatba, mert egy esetleges újabb szakítás ugyanígy lerántana a mélybe. Kellemetlen amúgy is, de alacsony önértékeléssel még inkább.

A pszichológus nagyon jó ötlet, ő mindenképp segíteni fog, és annyira megerősít, hogy elkezdhess barátságokat felépíteni.

Egyedül kell helytállni az életben. Egyedül kell boldognak lenned. Magadat kell szeretned. Borzasztó élet az, ahol folyamatosan egy másik embertől függsz.

Figyi, nekem ugyan vannak barátaim, de javarészt kapcsolatban vannak. Egy 7,5 éves kapcsolat után úgymond tök egyedül kellett összeszednem magam és kialakitanom a szingli életem, hiszen előtte mindent, de mindent az exemmel csináltam. Ráadásul még sulis tini voltam, amikor összejöttünk, szóval fogalmam nem volt róla, milyen felnőtt emberként egyedül lenni, amikor már leszakadtál a családról meg minden.

Elköltöztem a régi albiból (mert az az "enyém" volt).

Új helyeket kezdtem felfedezni + miután kidepiztem magam, elkezdtem jó előre lefoglalni a barátokat, kollégákat értelmes hétvégi programokra. Gyakorlatilag most is egy hónapra előre minden hétvégére van tök jó programom. :)

De barátok nélkül is ugyanúgy lehet élni, ha azok sincsenek. Én most heti 5x edzek munka után. Hétvégén meg ha nem érne rá senki, akkor ugyanúgy elmennék biciklizni, túrázni, strandra, fotózni, csak nem társaságbam, hanem egyedül.

A lelki gondjaimat és a gyászomat nekem sem tudják átvenni a barátaim. Azt, hogy nincs önbizalmam, nem adják vissza a barátaim. Érted? Persze jó, hogy vannak, de alapvetően nekem ez egy hatalmas munka, ami még mindig zajlik, hogy újraépítsem és elfogadjam önmagam. Ezt neked is egyedül kell lejátszanod magadban. Meglátni az életben ÉS magadban a szépet. Nagy munka, de megéri. És el fogsz jutni arra a pontra, hogy nem is fogsz arra vágyni, hogy valaki miatt felrúgd a kialakított, boldog életed. Na és ekkor mondhatod, hogy célba értél és készen állsz egy következő kapcsolatra.

Én eddig azt tapasztaltam, hogy habár egyedül is túl lehet jutni egy szakításon, és igen, ne mindig másoktól várd a visszajelzést, és igen, minden, amit te és a többi válaszolók is leírtak - pszichoterápia, hobbik, önbecsülés, önszeretet - nagyon-nagyon fontos, de azért egy támogató közösség sokat tud segíteni abban, hogy hamarabb begyógyuljanak a sebek.

Ha van rá indíttatásod, nyugodtan csatlakozz valamilyen túraközösséghez, énekkarhoz, sportcsapathoz (vagy ami téged érdekel), ahol új emberekkel találkozhatsz, legalább ez is segít egy kicsit másra fókuszálni, mint a szakítás, és segít egy kicsit kimozdulni, fizikailag és mentálisan is.