A szakitást az segit feldolgozni ha társaságba járok ?

Nem biztos.

Viszont nem hátrány rájönni arra a dologra, ami miatt a szakítás megtörtént... :,D

ártani nem árt.

jobb mint ha otthon ülnél és az internetet bámulnád és nosztalgiáznál.

Értelmesen igen. Azaz:

- nem olyanba ahol az exed is van

- magadra is marad elegendő időd, azaz nem csupán menekülsz a fájdalom elől

- csak barátkozol, azaz nem ismerkedsz párkapcsolat szempontjából, nem flörtölgetsz, nem kelleted magad

- az a célod hogy jól érezzétek magatokat, nem hogy másokat lehúzz, a saját bajaidat rájuk hányd

- közben mikor egyedül vagy, dolgozol magadon, figyelsz az érzéseidre, teszel azért hogy lezárd a korábbi kapcsolatod

Mindenki azt csinál amit akar persze, de a gyors kefélések és azonnal másik kapcsolatba ugrások nemhogy nem segítenek sokat, csak még több embernek okoznak fájdalmat.

Kezdetben kicsit eltereli a gondolataidat a fájdalmadról. Segít, hogy ne süllyedj az önsajnálatba.

De a feldolgozásban nem segit. Meg kell gyászolni a veszteséget, és ahhoz idő kell. Nem tudod sürgetni, és amíg nem érsz a végére, nem érdemes új kapcsolatba belevágni.

Segít a lelki állapot normálisabb mederbe terelésében, de NEM segít szakítás feldolgozásában! Szembe kellene nézni társadalmainknak a súlyosan káros hiedelmekkel, így egy szakítás megítélésével is. Kb. 50 éve ugyanis egy zsákutcában toporgunk, és azt hisszük (mert szüleinktől ezt látjuk), hogy ez a normális élet.

Még egyszer megerősítem: nagyon jó lehet ilyenkor társaságba járni, és sok más is segíthet lelkileg az életben. De egy szakításnak, egy elhagyásnak, egy válásnak, egy megcsaltságnak iszonyat nagy súlya van az életünk továbbmenetelére nézve. Ám ez nem tanítja meg nekünk senki, és jelentőségét lekicsinyeljük. Ugyanakkor nem reménytelen a helyzet, de önerőből ez nagyon ritkán sikerül jól, s csak szakértők segítségével regenerálódhatunk helyesen.

A szakítás is szörnyű fájdalmas, de szembesülni annak a tudásnak a hiányával, amelyet nem tápláltak belénk, még fájdalmasabb lehet. Akit ez érdekel, és vállalja a fájdalmakat az olvasson tovább. De ha azt tapasztalja magán, hogy legszívesebben azt üvöltené, hogy mindezek nem igazak, akkor az csak egy menekülés részéről a valóság durvaságától.

- - - - - - -

A szakítás (és a többi felsorolt) NEM feldolgozható. Legalább is olyan értelemben, amelyre most példát hozok fel:

Régi példa az összetört szív, amelyet meg lehet ugyan ragasztani, de az már nem a régi, és sohasem lesz az. Sokkal jobban ül azonban egy durvább - szerencsére ritka - eset, amikor pl. egy baleset letépi a karodat, és megkérded: Lehetek-e még ugyanolyan mint amilyen voltam? Ilyenkor tudjuk: SOHA! Mégis le lehet vele élni egy teljesnek mondható életet, felvállalva az általa okozott nehézségeket. Ha ezt a felvállalást, és együttélést azonosnak gondoljuk a "feldogozással", akkor rendben van, hazudhatjuk azt, hogy a szakítás feldolgozható. Ebben az értelemben tényleg igaza van annak aki azt mondja magáról, hogy "kihevertem".

Gyűjtsük újra össze: Válás, Szakítás, Elhagyottság, Megcsaltság. Mind, mind nagyon mély sebeket hagy. Mind, mind egy trauma. Pszichológiailag: mind egy-egy PTSD-t okoz (Post-Traumatic-Stress-Disorder). Ebből tehát - alkalmas módszerekkel - felépülhetünk, de örökre megváltozunk. Azért az elgondolkodtathat mindenkit: Váljunk el valakitől, szakítsunk valakivel, hagyjunk el valakit, csaljunk meg valakit: ezzel - bárki légyen is az - örökre megváltoztatjuk!!! Ráadásul rossz irányba! Ha valakinek ettől most szégyenérzete támad, az jogos! Ha most itt abbahagyja az olvasást, akkor jogosan teszi, a feltörő szégyene miatt. Pedig épen ő okozott másnak egy ennél sokkal nagyobb, szinte elviselhetetlen szégyent, amelyet az egy mély fájdalommal, egy tartós szorongással él meg, ám bevallani még önmagának sem meri. De az is igaz, hogy ismeretek hiányában nem tudhatta, hogy ezt fogja tenni.

NEM TANÍTOTTAK ERRE MEG?

Miért nem tanítottak meg? Ki tanított volna? Talán a szülők (mert az ő feladatuk lenne)? Ám, hogyan tehették volna ezt, amikor ők is átéltek - szinte törvényszerűen - ugyanilyet? Miért? Mert őket sem tanították erre meg! És egész életükben szégyellik miatta magukat, annak ellenére, hogy ők is mondják: "kihevertem"! Pedig megváltoztak, és nem az előnyükre.

A PTSD megváltoztat, mégpedig tartósan. Ezt azonban leginkább azok veszik észre, akik nagyon közeli kapcsolatban vannak az egyénnel. A házastárs (a párunk), a gyerekek, a szülők. Eleve bizalmatlanná, s ezáltal önzővé tesz, És olyanná, hogy pont ezeknek - más módon - sérüléseket okozunk. Mérgezővé válunk tőle. Ugyanis az általunk okozott sérülés őt is megváltoztatja ugyanígy. Szülőkről gyerekre, társról társra, de a munkakapcsolatokban is terjed a sérülés, lassan - évtizedek hosszú sorában - szétzilálva a társadalmakat.

Ma ebben a szétziláltságban élünk, illetve él az egész fejlett nyugati társadalmak mindegyike. A szétziláltság oka a múlt század 70-es éveire nyúlik vissza. Csak az elmúlt évek kutatásai világítottak rá, hogy amit akkor - a téves feltételezések által - az emberi szexualitás szabadjára engedésével akartak volna orvosolni, valójában olaj volt egy egyre lángolóbb tűzre. A szex nem úgy működik, mint ahogyan ma hisszük. Félresiklásainak hosszú távú hatásait a régmúlt kultúrái keserves tapasztalatokkal felismerték, és közülük csak azok maradtak fönn, amelyek valamennyire korlátozták azt. A többinél egy 2-3 generáció alatt összeomlás zajlott le, ahogyan azt már J.D.Unwin is elénk tárta régi kutatásában (Sex and Culture - 1934).

Van-e kiút? Egyénileg lenne, s rengeteg tapasztalat gyűlt össze ezen a téren, ám a szakértőket nem nélkülözhetjük. Azokból azonban ma roppant kevés van, köszönhetően még annak a hosszú távú civilizációs hatásnak, hogy az 5 évtizede tartó néppességfogyás igazi hatása pont a szakértők hiányában, és pótolhatatlanságában mutatkozik meg igazán (az élet minden területén). A világon pszichológusok, pszichoterapauták millióira lenne szükség. Aki teheti - sérültként - még ma felkeresi őket, mert hamarosan a szakma telítetté válik. A "gyógyulás" (mert egyébként ez NEM betegség, NEM valami agybaj) lassú folyamat, akár éveket vesz igénybe amíg kellő önismeret alakul ki, és a "kihevertem" állapot helyett még ráadásul sokkal többek is leszünk, mint voltunk valaha. Tehát nem gyógyulás ez, hanem egy ismét megváltozott (de pozitív irányban) személyiség-lét. Társadalmilag azonban sokkal súlyosabb a helyzet, és amivel napjainkban próbálkoznak, a napi világméretű történések kapcsán, az nem biztos, hogy egy helyes út, de az biztos, hogy nem elegendő.