Úgy érzem szakítanom kéne, de félek. Mit gondoltok?

A párom 30 éves. Egyáltalán nem család centrikus, én már most megállapodnék, lassan gyereket szeretnék. Sosem voltam neki én az első. Én félre tettem a barátaimat, a bulikat, és sokszor a saját családomat is, hogy vele legyek, mindig ő volt nekem a legfontosabb. Nála mindig én rendelődöm alá a szüleinek, a testvérének, mindenki fontosabb neki mint én. A munkája az élete. Ami nem lenne baj hogy szereti, de neki szó szerint az élete. 4ig van a munkaideje, 7kor jön haza (10percre dolgozik itthonról), itthon folytatja, másról nem lehet beszélni, mindig a munkája a téma. Nagyon gyereknek érzem még sokszor, és ami mindigis zavart, hogy eléggé igénytelennek tartom. Ő mindig lerendezte anniyval hogy ő férfi, de könyörgöm... 30 éves. És én küldöm fürdeni, reggel az ajtóból kell vissza küldeni, hogy mosott-e fogat....És hasonlók. Még mindig az anyukája az első, és a családja. Ami nem én vagyok. Másnak ekkorra más gyerekei vannak. Ő még szerintem legszívesebben a szüleivel élne.

Randi időszakunk nekünk nem volt soha, és eljárni sem járunk el sehova. De szó szerint. Van egy nagy kertünk, krumpli, répa meg minden, amit ő szeret, kikapcsolja, kapál, ás, de engem ez nem tesz boldoggá. Elfogadnám és csinálnám, ha emellett lenne életünk. De nincs.

Én úgy képzelném el a páromat, hogy én legyek neki az első, aki mindent oda adna értem, érezzem hogy szeret, törődik velem. Most pl. hogy itt lakom nála, karácsony óta 3x aludtunk együtt. Szex már nincs is, max havi 1.

Tudni kell még, hogy ő kisebb nálam, magasságra is, méretre is (mint írtam, kicsit nagy vagyok).

Ezek mind régen is zavartak, de szerelmes voltam, és legyintettem, hogy á nem is olyan nagy gondok ezek. De most azt érzem, már túl sok minden van (amit le írtam, csak a töredéke). Nem gondolom, hogy ilyen kellene legyen egy jó kapcsolat, főleg nem 22 évesen. Nem az mondom, hogy minden héten menjünk valahova, de havi 1x legalább. Nem vagyok egy bulizós, mint írtam, én már szeretnék megállapodni és lenyugodni. Úgy gondoltam mindig, hogy ő lesz a párom. Elképzelni nem tudtam, és nem is akartam mást. De most nem vagyok boldog. És a sokminden miatt, már azt sem tudom szeretem-e. De mégis félek, hogy vajon én látom rosszul? Igaz a szüleim, és a barátaim, akik jobban belelátnak a helyzetünkbe, mind azt mondják hogy nem jó ez így, hagyjam a fenébe. De félek. A szüleim, és mind a két nagyszülőm házassága is rossz véget ért. Nem akarom én is ezt.

Szeretnék valakit, akihez odaadó lehetek, és aki viszont szeret. Nem csak kapálni vagyok jó.

(most is a 4 nap alatt, azt hittem elmegyünk valahova, legalább sétálni, fagyizni, de nem. És mikor szóvátettem, annyit mondott válaszul,. hogy kimentünk az udvarra nem? - kapáltunk)

Én nyomultam. Ő nem akarta a korom miatt. De iszonyúan szerettem....Küzdöttem. Egyszer ott hagyott 6 év után... Hát nem ecsetelném hogy járattam le saját magam, hogy vissza kapjam...

És ő ezt tudja is, vissza is él vele sokszor. Most is hogy mondom hogy rossz nekem, az a válasza, hogy ő ilyen, és hogy valamiért mégis itt vagyok... Nem ám az hogy oké, változok kicsit a kedvedért, kompromisszum vagy valami...