Ép ésszel érti valaki? Ha igen, az legyen szíves értelmes magyarázatot adni rá.

Volt egy viharos, sok szakítással és összeborulással tarkított, mindkét fél által bevallotan soha nem érzett szerelemmel lángoló 2 év. A végén megbeszéltük, hogy adunk magunknak 3 hetet, hogy átgondoljuk, hogyan lehetne működtetni a kapcsolatot; ha már ennyire nem bírjuk elengedi egymást. Eközben a nő csak félszavakban kommunikál, rákerdez a férfi tízszer, van-e valakid? Mondd el, nem baj; de ne hazudj. Nem, nincs. Nincs, nincs. Ezt megunva autóba ülve kimentem hozzá. Beült az autóba. Símogatott, szorította a kezem. Könnyezett. Megkérdeztem hát újra, kétszer, van-e valakid. Nem, nincs. Eltöltöttünk 1,5 órát, teljes természtesességgel, ahogy hazaérkezel valakihez. Majd miután hazavittem, a kocsiba közölte, hogy hazudott és van valakije, három hete kezdett el ismerkedni, ebből két hete találkozgatnak. Az egész környezete, szülők, barátok, mindenki tudja, hogy én vagyok az egyetlen; de ha a szívére hallgat, akkor csak én, ha racionálisan (pénz, lakás); akkor mennie kell. Aztán másnap rettenetesen megalázott, rámszabadította az új párját, aki telefonon kioktatott; hogy én milyen szarul kezelem a hölgyet meg igazából mekkora egy zéró ember is vagyok. Ezt legalább ők ketten, az ifjú pár, együtt elharsogták; majd elmondta a volt párom, hogy már az újat szereti és engem nem szeret. Tűnjek el az életéből. Természetesen, egy rohadt szóval sem keresem és szó nincs róla, hogy visszavárom vagy visszafogadnám. Egy dolgot szeretnék elkerülni; - bár nem hiszem, hogy tesz majd ilyet -, hogy jelentkezzen később, hogy mégiscsak jó lennék és engem szeret. Mert én ezt nem akarom. Aki volt hasonló helyzetben; annak mi a tapasztalata, fog kopogtatni? Most még rohadt szar, hatalmas csalódás, de túl leszek rajta és eltemetem; ehhez az is kell, hogy eltűnjön és ne keressen soha többé.