Szerintetek max. Hány éves korig lehet várni az érdemi, komoly párkapcsolat kereséssel úgy, hogy az ember még ne veszítsen semmit?

Mielőtt tovább írnám, szeretnék három dolgot leszögezni.

- Egyrészt, a kérdésben semmilyen levélváró, bújtatott társkeresési célzat nincs, mint ahogy azt sokan teszik itt GYK-n.

- Másrészt, szeretném ha nem kevernétek bele a gyerekvállalást és nevelést, számomra nem fontos szempont, és a kérdés sem arról fog szólni, hanem szerelemről és párkapcsolatról. Kérlek, ezt tartsátok majd tiszteletben.

- Harmadik, senkinek sem kötelező végigolvasni, senki idejét nem követelem. Ha nem szeretnéd tudni az OKÁT, amiért egyáltalán felmerül bennem ilyen kérdés, akkor ott van egy csillag (*) a vége felé, nyugodtan ugorhatsz oda is. Hasonló cipőben járók, életük során karriert befutottak véleményét kérdezem elsősorban, ezért a sok rizsázás.

Köszönöm.

Dióhéjban tehát, 24 éves férfi vagyok, egyedülálló, most már több mint 3 év telt el az utolsó párkapcsolatom óta. Anno szülői nyomásra tőlem idegen szakot kezdtem meg egyetemen, azt azóta megszakítottam, soha nem volt részem vagy saját döntésem. Szüleim közben elváltak, én is elköltöztem. Szabadidőmet és szinte minden gondolatomat eddig saját művészeti pályám egyengetése kötötte le, hangzzon akármilyen sznob felvágásnak is így leírva, nem annak szánom. Grafikus szeretnék lenni, de nem kimondottan alkalmazott grafika, inkább képzőművészeti jelleg, könyv, CD borítók, illetve minden ami illusztráció.

Az elmúlt 2, két és fél év szinte reggeltől estig önképzéssel és portfólió kiépítésével telt. A hobbiból lehetséges életút lett, kedvtelésből szakma.

Így azonban még ha törtem is volna magam, nem nagyon volt időm magánéletre, ami önmagában még nem is lenne gond. Tisztában voltam ezzel már a legelején, ha profin szeretnék ezzel foglalkozni, még rengeteg mindent kell majd elsajátítanom, és az ehhez szükséges munka egyben idővel is jár. Eddig rendjén is van.

Ilyenkor ünnepek alkalmával azonban az ember érzi, az egyedüllét igenis magány sokszor, lenne igényem a kötődésre. Együtt ünnepelni, átölelni, szeretni valakit. Tartozni valakihez. Úgy viszont, ha MINDENT el szeretnék majd érni abból amit előre elterveztem, viszonylag korán kell majd minél több munkát és referenciát szereznem... így viszont kétséges, hogy később, belátható időn belül lesz-e több szabadidőm mint most. Magával az ismerkedés részével egyébként anno nem volt gondom, és úgy érzem, még ha ki is esik az ember a "pixisből", ez a része akkor sem lesz nehézség... a gond inkább egy kapcsolat fenntartásához szükséges szabadidő és koncentrálás. Az, hogy fejben is ott tudjak lenni, odafigyelve, érdemi szinten, és ne az íróasztal mellett járjon az agyam.

Lehet most azt mondanám, szánok még rá 6-7 évet, és majd 30 évesen "nyugszom" le, cserélem meg a fontossági sorrendet. De ismerem magam, és tudom, mindig lehet magasabbra tenni a mércét. Mert az ember fejlődik, gazdagabban tudja kifejezni magát, szakma is kezdi elismerni, a megszállottság pedig nem múlik, elhivatottság lesz belőle. Azt viszont nem tudom, mi lenne egy biztonságos határ, meddig halogathatom a magánéleti részt. Ez a bajom, egyik végről nem szeretnék magányosan megöregedni, kihagyva életemből a tartalmas, egyéjszakás semminél többet jelentő komoly kapcsolatot, másrészről viszont, egész egyszerűen elpocsékoltnak érezném az életem, ha semmi másra nem futná, mint valami irodai munka mellett esténként a TV előtt heverni, vagy minden második estét átbulizni úgy, hogy 40-50 éves koromra csak egy rakás fénykép vagy átmulatott éjszaka maradjon utánam, de semmi kézzel fogható vagy hasznos, bármi ami értelmet is adna.

tl; dr, hosszan pofáztam. De mindezt azért írtam le, mert szeretném érzékeltetni, TUDOM hogy lesz egy pont, ahol már nem lehet tovább halogatni a magánéletemmel való foglalkozást, és NEM, nem áll módomban csak úgy a térdemre csapni, és olyan könnyen kijelenteni, hogy itt és most lépek, gyerünk ismerkedni, kapcsolatba kezdeni, mert csak önző egoista majmoknak fontosabb a karrier... ez nem így van. Mindkettőt szeretném, önmegvalósítást ÉS párkapcsolatot is. Erről szólna tehát a kérdésem. Nem tudom, mert nincs előttem egy leélt élet tapasztalata, hogy meddig várhatok vele.

*

Mikor lesz késő, vagy keservesen nehéz belekezdeni a párkeresésbe? 30 évesen még bőven ráér? Vagy 40 évesen is lehet teljes értékű élete valakinek, ha csak akkor tervez gyökeret verni? Tapasztalatokat szeretnék kérni, konkrét és átélt példákat, nem csak elítélést és lehurrogást olyanokról, akik meg se próbálják átérezni mi motivál. Mert az, hogy nem az elkövetkező években kerítek erre sort, az egészen biztos. Az egész fenti szócséplésnek ez az oka, ezt szerettem volna egyértelművé tenni. Fontos számomra az önmegvalósítás. Tudom, rohadjon meg az ilyen, kár ebbe a napfény, kit izgat, hol érdekeljen engem... felesleges ilyeneket írnotok.

Adott egy szituáció, indok arra, miért tudom már most előre, jó ideig nem tudnék annyi időt szentelni egy társra, mint amennyit megérdemelne. A kérdés még mindig az, mikor lesz késő belekezdeni?

Előre is köszönöm a megosztott tapasztalatokat és segítő szándékot!