Rettentő mód depressziós vagyok már. Nem nézek ki jól, tudom magamról. Vicces sem vagyok túlzottan, de párra vágynék. Miért nem lehetek én is boldog mint mások?

Nem áll már másból az életem, hogy keressek munkát, de azon kívül fel kelek, eszem, iszom, gépezek, aztán este alszom, és minden kezdődik előröl.

Itt legalább senki nem tud lepontozni a véleményemért, egyszerűen akár hova megyek, nőt nem látok olyan kaliberű pasival, mint jó magam. Baráti társaságban is a külső dominál, meg úgy hogy ha valaki párt keres.

Engem nem érdekel a külső, nem kellene nekem szép barátnő, de akik illenének hozzám, baromira tudom róluk, hogy ők is helyes pasit akarnak.

Annyira szánalom már ez a fajta keresés a nők részéről, mert az ilyenek 90%-ba csalják meg a párjukat, vagy felcsinálják őket, aztán hisztiznek, hogy ha ott maradnak gyerekkel, meg jön, az hogy nincs normális pasi.

Egyszerűen annyira nincs már életkedvem. Sokszor fel sem akarok kelni, létezni nem akarok már.

Szilveszter este, hosszú évek óta, most úgy gondoltam, hogy kimegyek inkább emberek közé, de annyira szarul éreztem magam végül, hogy végig bőgtem a szilveszter estét, mert a tömegben is egyedül éreztem magam, sokkal jobban mint itthon valaha. Beleőrülök ebbe a magányba és a legfájóbb, hogy senkit nem érdekel. Egy nőt se. Mert mind csak a köcsögre megy.

Tegnap előtt, 3.-ával volt 10 éve hogy anyum meghalt. Azóta érzem magam egyre jobban magányosabbnak. Tavaly év végéig apámmal éltem, bár többnyire ő is úgy dolgozott hogy hétköznap sosem volt itthon, de legtöbbször hétvégén se.

Viszont azért volt, hogy itthon volt persze.

Most ment nyugdíjba, és elköltözött itthonról, mert a nőjével házat akarnak venni maguknak.

És sosem éltem még egyedül. Már kicsivel több mint egy éve, hogy nincs senkim, és beleőrülök a magányba, mert nincsenek barátaim, még lány barátaim se, hogy kicsivel is jobb lehetne a kedvem. El vagyok kenődve, mert az életbe fontos mindenkinek az, hogy legyen egy szerető párja és erre vágynék. Valakire aki motivál, aki ad egy célt a szürke hétköznapoknak.

Lehet gyereket is szeretnék, bár nem tudom. Nem hiszem, hogy túl jó apa lennék. Velem sem foglalkozott apám úgy soha, nem beszélgetett velem semmiről és úgy nőttem fel, hogy a játékokon kívül semmi más nem érdekelt.

Persze ez ma már nincs így teljesen. Csak hát..

Igazából nem tudom mit kellene tenni. Már mint munkát keresni persze, az egy dolog. De a lényegi kérdésem nem változtat. Nem lesz attól barátnőm, mert elmegyek dolgozni.

Nekem mindenki mondta, hogy dolgozzak, majd nem jár ezen az agyam, dolgoztam, és rohadtul azon járt az agyam, hogy nincs senkim ugyan úgy. Nem nézek ki jól, nem is vagyok társasági ember és senki kedvéért nem is leszek az, mikor tudom magamról hogy nem szeretem. Nem szeretek annyira emberek között lenni. Már mint most moziba, sétálni, beülni valahova nem gond, vagy nem lenne gond, nem erre értem, de nem szeretem a társaságot, nagyobb értelembe. Tehát hogy 3-n-ig menjen az emberek száma.

Hiába lépnék oda bárkihez, kinevetne és elzavarna, meg úgy is csak hülyének néz a többség. 10 év sikertelenség után úgy érzem, hogy joggal mondhatom, jobb lenne inkább megdögleni.