Hölgyek! Hogyan viszonyultok a szorongàsos betegségben lévõ férfiakat? 38/F

Ez azért nehéz kérdés, mert az ilyen vagy ehhez hasonló problémával küzdő ismerőseim között több a tanult tehetetlenségből adódó, magát ledegradáló problémás, mint az, akinél bizonyos dolgok fizikai képtelenségnek bizonyulnak.

Nekem volt súlyos depresszióm pánikbetegséggel keverve, olyan szinten, hogy pár éve november-decemberben nem tudtam roham nélkül kimenni az utcára és egész nap feküdtem meg levest ettem vagy teáztam... És nagyon sok küzdelem és szakemberváltás után küzdöttem fel magam arra a szintre sok lemondással, hogy tudtam újra bármi hasznosat csinálni. Nem gondolom magam szerencsésnek, egyszerűen úgy voltam vele, hogy én ezt vagy legyűröm, vagy megölöm magam, mert ez így nem élet, csak vegetálás.

És van pár enyhébb problémás ismerősöm, akibe egyszerűen nem szorult semmi küzdés. Bármit javasoltam eddig neki, mindenre volt egy "de" és egy kifogás. Én elhiszem, hogy erő kell hozzá, de emberek járni tanulnak újra, más meg azon hisztizik, hogy nem akar átmenni egy hídon munkába menet? Nem akarok sggfejnek tűnni, de egyszerűen felidegelnek azok az emberek, akik előbb keresnek maguknak mindenből speciálisat, minthogy küzdenének minden áron.

Én meg azokat az embereket nem értem, akik nem fogadják el a másságot és meg akarnak mindenkit változtatni. Aki volt súlyosan depressziós az tudhatná hogy az ilyet nem érdekli a világon semmi. Sem a küzdés sem a fogyókúra az egész külvilág úgy ahogy van. Kínszenvedés minden perc.

Kérdező én megértelek, sok erőt és kitartást neked!

Ő nem kap gyógyszereket; egyelőre terápián van, aztán megy majd kognitív viselkedésterápiára vagy drámafoglalkozásra. Nem feltétlenül akarjuk ezt gyógyszerek irányába terelni, de ha kiderülne, hogy kell, akkor az lesz.

Nagyon változatos, hogy milyen módokon jön elő. Pl. nem tudta elvégezni a két egyetemet, amit elkezdett, pedig baromira intelligens és gyorsan tanul. Belekerül egy negatív spirálba, pl. nem fogja tudni megírni a beadandót, és ha ebből nem tudja kilökni magát vagy valaki nem löki ki, akkor el sem kezdi ezért. Vagy nem mert elkezdeni munkát keresni; nem azért, mert lusta volt, hanem szimplán szorongott. Ekkor leültem vele, megcsináltuk együtt az önéletrajzát, beadogattuk együtt, az első pár helyet, ahova beadta, én kerestem neki - utána már ment egyedül.

Szorong a jövőtől, de olyan dolgokon, amiknek nincs itt az ideje. Pl. szorongott azon, hogy szeret-e annyira, hogy feleségül vegyen. Egyrészt ennek nincs itt az ideje, pár hónapja vagyunk együtt, másrészt egyértelmű, hogy iszonyatosan szeret és baromira illünk egymáshoz - és ha nem szorong, akkor ezzel ő is tisztában van. És ebben az állapotban lök el magától.

De tud olyan apróságokon is szorongani, hogy nem visz el elég helyre randizni - ez közel sem olyan komoly, mint az előzőek.

De volt egy összeveszésünk, amikor szó szerint nem tudott megszólalni előttem... Ezzel gyönyörűen beletoltuk egymást egy negatív spirálba. Mindenesetre mind a ketten tanultunk belőle, és megbeszéltük, hogy ezt legközelebb hogy kerüljük el.

Ahogy kezeljük... rengeteg tudatossággal mind a kettőnk részéről. Nekem néha bele kell kicsit "gázolnom" a büszkeségébe, hogy ki tudjon lépni ezekből a spirálokból, és segítsek neki elindulni egy úton, mint a munkakeresésnél; mindezt úgy, hogy érezze, hogy ott vagyok mellette, nem várom, hogy egyedül oldja meg stb. Meg türelem, türelem, türelem... de már az arcizmainak rezdüléséből is tudom, hogy most éppen komolyan mond valamit, vagy a szorongások beszélnek belőle, és mikor küzd önmagával.

Ő meg ugye terápiára jár; megbeszéltük, hogy bizonyos dolgokat kétszer meggondol, mielőtt megszólal. Igyekszik fejlődni, szorongásnaplót vezet, meg igyekszik kihozni magából a legtöbbet, meg kárpótolni engem a nehézségekért.