Ha a nők teljesen magabiztosak azt illetően, hogy minden téren egyenrangúak a férfiakkal, akkor miért olyan nehéz olyat találni, aki ebbe belemegy?

Én alapvetően a hagyományos családmodellt, nemi szerepeket pártolom, de azok már kezdenek annyira kikopni, hogy nagyon nehéz olyan párt találni, aki ugyanígy gondolja.

Éppen ezért hajlandó vagyok kompromisszumra.

Erősen kétlem ugyan, hogy a nők el tudják látni maradéktalanul a férfi szerepeket, DE (!) adok nekik erre lehetőséget.

A kompromisszum a következő:

Mindketten dolgozunk, mindkettőnk karriere fontos, minden döntést közösen hozunk (az olyanokat is, amikhez kizárólag racionalitás kell), és minden teendőt megfelezünk, amíg a nő

- egyetlen egyszer sem fakad sírva vagy lesz idegbeteg a munkahelyi nyomás miatt

- egyetlen egyszer sem vesz ki szabadnapot, vagy hoz később megbántható döntést menstruáció miatt

- fél vagy max. 1 év után visszamegy dolgozni gyerek mellett is, de mégis jó anya tud lenni (ha a gyerek minimálisan is hozza az elhanyagoltság és anyahiány jeleit, akkot annyi)

- egyetlen egyszer sem alkalmaz érzelmi manipulációt

- egyetlen egyszer sem fogad el a férfi kollégáktól olyan segítséget, amik nem a kötelező együttműködés részei

Ha a nők hatalmas mellénnyel biztosan abban, hogy tökéletesen egyenlőek tudnak lenni a férfiakkal, akkor miért van bajuk ezekkel a kritériumokkal? Hiszen akkor könnyedén tudják már csak a puszta alap létükkel teljesíteni őket, nem?