Belegondoltatok már, ha elmúlik a fiatalság varázsa és pl már 45 évesek lesztek, nem lesz párotok (azoknak szól főleg a kérdés, akik lehet ekkor is egyedül lesznek) akkor hogy fogjátok élvezni egyedül ezeket a szép, meleg, hosszú nyári estéket?

Én férfiként sosem voltam ez a "menjünk ide menjünk oda" ember. Fiatalabb koromban is elvoltam a PC előtt, meg a dolgaimmal, hobbijaimmal. Haverokkal ki lehet ülni a kertbe bográcsozni és/vagy sörözni egyet, grillezni, hambit sütni, felbontani a whiskeyt amit 10 éve tartogatsz, stb.

+1 PC/Konzol

#25 de most gondolj bele, ha elhagy, akkor ugyanott vagy, csak még fáj is

Sajnos én is érzem amit írsz, pedig én férjnél vagyok. Lassan 4 éve próbálkozunk a családalapítással, de úgy néz ki hogy nekünk már nem lehet gyermekünk. 37 vagyok, de úgy érzem hogy nincs már mit várjak az élettől. Olyan élettelennek és szürkének tűnik minden...sehol nincs már bennem az a gyermeki kíváncsiság, a spontaneitás, a felelőtlenség az érzés hogy élsz, hogy dobog a szíved....Nem tudom, hogy a saját korosztályom hogy éli meg ezeket az éveket és azt sem tudom, hogy mennyire normálisak ezek az érzések, de pl látod nekem hiába van itt a férjem mellettem...talán a gyermek utáni sikertelen küzdelem miatti depresszió miatt érzem így, talán mert a férjemmel nem vagyunk jó hatással egymásra de pl hiába a szép nyári esték engem már nem vonz a barátokkal való kocsmázás, ahogy a számítógép előtti végtelen esték sem. Régen imádtam kirándulni és a legfurcsább az egészben, hogy szingliként egyedül jártam kirándulni és imádtam, de esténként bementem a városba is a barátaimmal találkozni és ott volt bennem az az érzés mindig még az erdőben is , hogy hátha pont ma történik valami és talál rám a szerelem.....most itt vagyok 37 évesen a férjemmel, akivel valahogy csak élünk egymás mellett...már nem kirándulok, már nem élvezem a régi hobbikat amiket imádtam, már nincs kedvem találkozni a barátaimmal mert minden megváltozott de legfőképp én változtam meg. Úgy érzem már nincs bennem semmi...üres vagyok, az életem monotonná vált, amiben semmi izgalom nincs. Én is sokat gondolkozom ezen mostanában, hogy ez vajon a korral együtt jár? Hogy akkor ennyi volt az élet? Mármint a dobogó szívvel teli élet....valahol a húszas éveink végén elmúlik és onnantól teljesen bedarál a mókuskerék és csak vegetálás marad...? Amúgy én sokszor szégyellem magam az érzéseim miatt, hiszen nincs okom panaszra és lehetnék nagyon boldog is, hiszen mindenem megvan...vagyis..majdnem minden. De attól hogy pl nem lehet gyermekünk még itt vagyunk egymásnak és boldognak kellene lennem, hiszen vannak sokkal nehezebb sorsú emberek is, sőt....az élet elkényeztet engem és mégis üresnek érzem magam...ez a lelkiismeretfurdalás sem tesz túl jót...:) Talán ezt nevezik életközépi válságnak és majd elmúlik és az embernek megint dobogni fog újra a szíve, úgy mint rég..nem tudom...te hogy vagy azóta? Hogy alakult azóta az életed?

Utolso, keress uj celokat az eletedbe, mert gyerekvallalas nem jott ossze. Az eletkozepi valsaghoz fiatal vagy, ez csak sima celtalansag, unalom. A kapcsolataid kiuresedtek, mert nem forditottal ra eleg idot, energiat, persze a masikoldal sem. Ideje lenne a regi baratsagokat ujraeleszteni, tartalommal megtolteni. A kocsmazas nem az.