Mit kell még tennem, hogy ilyen párom legyen?

Nem akarok rinyálni, csak teljesen elkeseredtem már... :(

Évek óta edzek, figyelek magamra, szeretek tanulni és sok dologhoz hozzá tudok szólni (az "értek hozzá" talán túlzás, de amiről keveset tudtam, mindig szerettem utána nézni)... Szóval szerintem "tartalmilag" és "kinézetre" rendben vagyok. Nem tökéletes, de sokat tettem bele a kinézetembe is és a tudásomba is.

Imádok gondoskodni az általam szeretett emberekről, bár keveseket engedek igazán közel. Tényleg az okoz örömet, ha segíthetek nekik és nem is igazán a viszonzásért teszem, hanem az elfogadásért és a szeretetért. Én úgy érzem, nincs szükségem segítségre, nem vagyok kiszolgáltatott, megállok a magam lábán. Persze nem lököm el, aki segíteni akar.

Egyszerűen csak bánt, hogy sosem kapom vissza, amit a kapcsolataimba teszek. Barátilag még csak-csak, de szerelmi téren nem. Imádom meglepni a kedvesem, programot tervezni vele, a kedvébe járni, szeretek neki készíteni dolgokat, bevonni az életembe, együtt csinálni vele mindent (nem erőszakosan, csak úgy lehetőséget biztosítva, hogy csatlakozzon hozzám), szeretem a problémáit vele megoldani, meghallgatni, szeretek részt venni azokban a dolgokban, amik számára fontosak. Nem vagyok egy minden lében kanál, csak ha valakibe beleszeretek, az embert is szeretem és az az ember a legjobb barátom és társam is lesz egyben. És mégis, valami baj van velem vagy a választásaimmal... Egyszerűen nem találok olyan fiút/férfit, aki ennek őszintén örülne. A legtöbben (már amit abból a pár emberből le tudtam szűrni, akikben az utóbbi időben csalódtam) inkább elzárkóznak tőlem, nem tudnak mit kezdeni azzal, amit adok nekik, legutóbb azzal lettem lekoptatva 2 hónap után, hogy bűntudata van, amiért nem tud úgy szeretni, ahogy én szeretem őt, mert nincs kapacitása rám figyelni. (Sokat dolgozott és csak este találkoztunk.) De én nem vártam el ezt tőle, nem akartam, hogy 0-24 rám érjen, én csak azt az átkozott mosolyt akartam látni az arcán és azt, hogy velem akar maradni.

Próbálok szeretetet, biztonságot és nyugalmat biztosítani mindenkinek, aki mellettem van, mégis úgy érzem, nem kell ez nekik. És még azt sem lehet mondani, hogy nincs meg a szikra. De egyszerűen túl nagy felelősségnek tartanak, túl komolynak. Mindig megkapom, hogy fiatal vagyok, hogy ugyan miért akarnék úgy hű lenni bárkihez, ha nem ad annyit, amennyit én adok neki, hogy ez nekem hol éri meg, stb, stb...:(

És ami a legrosszabb, hogy sokkal "hanyagabb" emberek mellett mások meg jól érzik magukat. És elkényeztetik őket, elveszik őket, foglalkoznak velük, az én törődésemből meg nem kér senki. Nekem is csak hagynom kellene, hogy a fenekemet nyalják? Vagy mi? De én így tudok csak szeretni. Így, mindenestől, nekem egy párkapcsolat szent, amiben benne van az, hogy nem úgy gondolok magamra, mint én, hanem mint mi és hiába teperek mellette a saját érdekemben a saját életemet is élve, de mindig gondolok a másikra, hogy mivel lepjem meg, hogy legyek úgy mellette, hogy érezze, hogy számíthat rám és mindig van valami, amit el akarok neki mondani, meg akarok kérdezni tőle, meg akarok csinálni vele... De ebből nem kér senki, pedig nincs szó semmiféle kisajátításról, zaklatásról, ostromolásról vagy önfeladásról, én ezt enélkül csinálom, puszta kedvtelésből a saját életem mellett.

Nem tudom, mit tegyek már őszintén, hogy valaki "elviseljen". Pedig nem olyan emberekkel ismerkedek, akikről lerí, hogy felszínes, ostoba emberek, akik csak valami könnyed kapcsolatot keresnek és csak élni akarják a huszonéves szinglik gondtalan, "önmegvalósító" életét, kötöttségek nélkül. És mégis, egy idő után jön a "meggondoltam magam, de nem a te hibád". Mikor meg én akarok kilépni, mert úgy érzem, hogy megint ez lesz a vége (egy újabb csalódást megelőzvén), megy a hiszti, hogy "jó lesz ez, maradj velem kérlek, megoldjuk, szeretlek" és társai. És nem tudom, hogy mikor besokallok és elegem van az emberekből és tényleg bezárkózom és nem akarok adni senkinek, nem veszek komolyan senkit, akkor meg cuppannak rám. És így ismertem meg mindegyiküket. Pedig nem adom magam könnyen, nem vagyok az a "nyitott könyv" vagy az, aki csak úgy mások ölébe omlana. Mindig volt ennek átmenete... És sosem gondolnám, hogy az történt, hogy olyanná váltam, aki más, mint akibe beleszerettek. Egyszerűen csak haladtunk a kapcsolattal, mint a normális emberek, nem lettem másabb mellettük, nem fordultam ki magamból, mert nem játszottam sosem szerepet ismerkedésnél.:(

Nem tudom, mit tegyek, hogy olyan emberrel találkozzak, aki komolyan tudja venni a párkapcsolatosdit és aki úgy áll hozzám, ahogy én hozzá és elfogadja a szeretetemet... Mert úgy érzem, mindig falakba ütközöm végül és senki sem akar a társam lenni. Csak "díszcsajnak" kezelni, akit jobb távoltartani a bennsőséges dolgaitól, de úgy meg minek.