A férjem fontosabb a babánknak és ettől nekem megszakad a szívem. Mit tudnék csinálni?

Nem volt könnyű a szülésem, kórházban maradtam tovább. Utána az egyik szülőm kórházba került és egy nagyszülőm meghalt, így depressziós lettem, rengeteget sírtam az első hat hétben.

Magánkórházban szültem a férjem az első pillanattól rendezgette a babát és segített mindenben. Utána 5 hetet itthon volt. Azóta heti több nap home-officeban folgozik. Mivel sajnos depressziós lettem, így minden nap jött valaki, leggyakrabban anyósom, aki ha tehette 6-7 órán át tartotta a babát és csak szoptatni adta vissza, mert “te úgyis sokat fogod”, meg “nyugodtan addig takaríts” meg “figyelj oda rá, hogy a fiam többet egyen, mert nagyon sovány, menj el vásárolni”, és akkor ez ellen küzdeni nem igazán volt erőm, időnként örültem is. Néha megpróbáltam egyedül egy-egy napot, de a depresszióm/gyászom miatt azokon a napokon mindig nagyon rossz kedvem volt, anyósom meg, ha nem jöhetett egy héten kétszer, akkor mondvacsinált indokokkal hétvégén beugrott a férjem egész családja. (A férjem azt mondta, hogy beszél az anyjával, de nagyon nem merte megbántani, mert anyósom tényleg kivett minden héten két napot, hogy itt lehessen, meg főzött, ha megkértem).

A lényeg, hogy ezek miatt a férjem közel ugyanannyi időt töltött a babával, de valószínűleg jobb passzban, mint én, ezért ő lett az elsődleges gondozója.

Rá nevet rá, ha hazaér. Vele boldogan gügyög esténként. Ha hallja a hangját megnyugszik. Korábban ez nálam is igaz volt, csak voltunk egy vizsgálaton és előtte evett és nem jöttem rá, hogy éhes maradt így végig sírta. Azóta rám nem is mosolyog, vagy csak ha nagyon jó kedve van. Nem hajlandó nekem gügyögni. Nem néz szoptatásnál a szemembe.

Hogyan lehet ezt feldolgozni? Esetleg meg lehet változtatni?