Talán megbántam a gyerekvàllalàst?

Hozzáteszem, évekig jártunk lombikos kezelésekre, nagyon szerettünk volna babát. Nagyon hosszú utat jártunk be, hogy lehessen és végre sikerült, már két hónapos. De mégsincs meg bennem az a csodás érzés, amit sokat leírnak, mikor anyává válnak. Persze mikor császár közben odamutattàk én is elsirtam magam, de az elmúlt 2 hétben azt érzem, hogy még a boltba se tudok nyugodtan elugrani, mint régen, mert a gyereket össze kell készíteni, de közben sír, a babakocsit összeszedni, fél óra mire elindulunk minimum. Mindemellett a férjem éli az életét, mert nem ő van a gyerekkel. Persze a pénzt ő keresi, de utána sportolni jár (teke), fodrászhoz megy, edzőterembe, én meg ülök otthon a gyerekkel.

Valahogy nem így képzeltem el az egészet. Segít esténként a férjem a baba körül, de arra már hulla és ingerült vagyok. Sajnos megfordult már az is a fejemben, hogy minek kellett szembemenni a természettel. Ha nem lehetett gyermekünk, minek küzdöttünk akkor?! Persze gonosz dolog ezt gondolni, de szinte nulla segítséggel (és nem, nem vágyom baba-mama klubba) tényleg néha tele van a hócipőm.

Volt más is így? Fog ez változni?