Mi lenne az a pont amikor úgy döntötök/döntöttetek, hogy külön mentek apával?

Engem már kétszer megütött megbeszéltük ha még egyzser felemeli a kezét abba az orába elköltözünk a lányommal. Nagyon sok mindent lenyel az ember ha van egy gyermeke.

Szia. Nálunk biztos sokan azt gondolnák, hogy hülye vagyok hogy még együtt vagyok a párommal, főleg hogy most jön a második bébi is. De! Igaz, megcsalt egyszer. Bevallotta, megbánta és tudom hogy nem tenné meg mégegyszer. Nem fürdeti és nem is tette sosem tisztába a gyerkőcöt, mert nem tudja megtenni. Mert finnyás meg mert fél hgoy elront valamit. Sokszor veszekszünk mert mindketten makacsak és önfejűek vagyunk. De mindezek ellenére tudom hogy szeret minket, hisz a második bébit sem egyedül hoztam össze! :) Meg közösek a céljaink, közösen döntünk mindenről, még az utolsó 100ft elköltéséről is. Egy csapatként dolgozzuk fel a napi problémákat, annak ellenére hogy néha nálunk is van olyan, hogy úgy kell nyaggatni, hogy hát haverokhoz van kedve elmenni, velünk meg nincs kedve sétálni. De meg kell érteni őt is, sokat dolgozik, meg egy feleség nem tudja pótolni a haverokkal töltött idétlenkedést. Felfogtam úgy hogy kell neki a szabadság. Olyankor feltöltődik, és újult erővel vág neki az élet nehézségeinek. Én pedig a gyerekvállalással vállaltam hogy anya leszek, hogy hajnalban kelek, hogy későn fekszem, hogy keveset alszom és sokat dolgozom. De mindezekért kárpótol mikor látom játszani és nevetgélni apát és a kislányomat, vagy mikro apa a netet böngészi a kistesó nevét kutatva. Sokszor bepunnyad az ember, ilyenkor neked kell egy kicsit erőt venni magadon, kedveskedni neki, és meglátod, ha szeret és még kellesz neki, észre veszi mennyit fáradozol őérte is. Mi 8 éve vagyunk együtt, 17 évesen jöttünk össze. Sokmindenen keresztül mentünk már ahhoz hogy nem hagynám csak úgy ellaposodni, kihűlni a kapcsolatunkat. A férfiak lusták ahhoz hogy ilyennel foglalkozzanak! legyél te az okosabb és irányitsd úgy a dolgokat ahogy neked jó!

Mintha rólunk írnál... Uez a helyzet nálunk is. Mi is lakótársak vagyunk már, csak én kb.fél éve döntöttem úgy, hogy abbahagyom a folyamatos őrlődést, hogy miért ilyen, és miért nem veszi észre, hogy kicsit többet igényelnék belőle.Egyszer még megpróbáltam vele utoljára beszélni ezekről a dolgokról, de elaludt közben... Már magasról teszek rá, hogy viselkedik itthon, úgy döntöttem, nem férjként, hanem lakótársként nézek rá. Kevesebb a vita is azóta, sőt... Nem tudnánk most külön menni, két gyerek van, ráadásul nem rég költöztünk el (miatta) másik városba is. Szóval ez van, a gyerekek minden boldogságom forrásai. Biztos, hogy érzik, hogy kevesebbet mosolygok, mint régen, de azért próbálok megadni nekik egy teljes családot. De ha már hangos szóváltások lennének köztünk, vagy a gyerekekkel rondán viselkedne, akkor nem tartana vissza semmi, és elmennék velük.

Eltelt egy kis idő, mióta feltetted ezt a kérdést. Mi lett azóta?

Engem is érdekel! Remélem minden oké!