Mondjátok, hogy nem vagyok egyedül?

Ne add fel! Ne pszichiáterhez menj, hanem pszichológushoz. A pároddal meg kezdeni kell valamit, ez így nem maradhat. Nálunk valami hasonló történt. Mikor összeházasodtunk, még megosztottunk minden munkát, aztán ez az évek alatt észrevétlen megváltozott. Ő egyre többet dolgozott, én itthon voltam a gyerekekkel, és lassan minden munka hozzám került. Először nem volt már ideje befizetni a csekkeket, így attól kezdve én mentem a postára. Esténként fáradt volt kivinni a szemetet, én vittem ki. Már csak én porszívóztam, gyomláltam, végül már én permeteztem, én vágtam ki az elszáradt fát, én irtottam ki a darázsfészket. Aztán egy nap el kellet mennem cementet venni. Nem bírtam felemelni a zsákot, meg kellett kérnem a boltban valakit, hogy segítsen. Mikor hazaértem, megálltam az utcán és szó szerint leszólítottam egy járókelőt, hogy vegye ki a kocsiból és vigye be a kertbe. Ekkor rájöttem, hogy hiába vagyok férjnél, már régóta egyedül élek. Most már tudom hiba volt annyi éven át egymás után átvenni tőle a feladatokat, ráadásul egyre többet kritizált, hogy nincs elég rend vagy tisztaság. Hétvégeken egyre tovább aludt, mert elfáradt a héten, volt, hogy csak az ebédhez kelt fel, én meg hatkor keltem az év minden napján. Vasárnap, karácsonykor stb. Én nem vagyok pánikbeteg, de kórházban, orvosi rendelőben nagyon rosszul érzem magam. Kezdetben, ha betegek voltak a gyerekek, elkísért, de egy idő után már azt sem. Évekbe tellett, míg a kórházfóbiámat leküzdöttem. Ha pl. nyolckor kellett indulnunk, valami rendelésre, héttől-nyolcig a WC-n ültem. Ha visszamehetnék 15 évet az időben biztos másként csinálnám pl. nem lennék hajlandó addig felkelni, míg ő ágyban van, a gyereket magam mellé venném. Délben az üres asztalhoz ülne le stb. Persze lehet, hogy ez se vált volna be. Igazából tanácsot adni nem tudok, én is elrontottam, csak veled érzek.

Nem vagy egyedül. Én is magam nevelek két gyereket, úton a harmadik, a párom külföldön dolgozik, 2-3 havonta jön haza 4 napra. Pánikrohamaim nekem is voltak, amik szerencsére maguktól elmúltak, de a mai napig utálok nyilvános helyre menni (vásárlás, doki, hivatalos ügyek stb.), de mivel nincs, aki menjen helyettem, hát megoldom. Az udvaron a füvet meg olyannal nyíratom, akinek van fűnyírója. :D Társasági életet akkor élek, ha boltba, suliba, oviba megyek, illetve a neten. Hogy ne forduljak be, naplót vezetek és könyvet írok. Három év múlva felesben fogunk cserélni a férjemmel (egy szezont ő lesz kint, egyet én), aztán ő beindít egy vállalkozást, én pedig átállok kéthetes váltós munkára, és végre minden egyszerűbb lesz. Ámen. Neked azt javaslom, hogy keress egy jó pszichológust, akinek kibeszélheted magad, mert nem mindenki tudja megoldani egyedül. Ez nem kis probléma sajnos. Kitartás! :)

Nem vagy egyedül.Pánikbeteg ugyan nem vagyok,de nekem is 10hós lassan a pici.Párom dolgozik,aztán ha itthon van se csinál semmit.Én járok minden nap boltba a gyerekkel,mert lift hiányában nem tudom a 4.-re felhozni a csomagot gyerekkel,max egy zacskót.Főzök,mosok,takarítok és a kicsit gondozom.Helyedbe letojnék mindent,tuti nem mennék ki még füvet is nyirni.Nem tetszik neki,kimehet és lenyírhatja párod...Én sem tudom kire hagyni a picit,mert én rokonaim ráadásul 130km-re vannak,páromnak meg nagynénje van csak a város másik végén.Én nem akarok elmenni dolgozni,elvagyok emberek nélkül,viszont elvárnám én is páromtól,hogy többet legyen a picivel ha itthon van,vagy magától is eszébe jusson néha segíteni.Meló mellett nem várom el,de egy mosogatás pihenőnapon csak nem lenne megerőltető.Szerintem sok férfi ilyen,mert mi alá teszünk mindent.