Hordozókendős anyukák, van köztetek, akik a baba 6 hónapos koráig folyamatosan hordozta a gyereket?

9 hónapos a lányom, most is hordozva van, ha épp rajtam akar lenni. Megfelelő hordozóval 3 éves koráig simán cimbálhatod magadon.

A cikkről: nos, a kult.antros része jó, a többiben vannak részigazságok.

Tény, h a hordozás ad egy stresszvédelmet a gyereknek, de nekem ugyanúgy hasfájós volt, éjjel nem aludt velem, mert rosszabbul aludt úgy és még mindig szopizik.

En is hordoztam, meg 3 évesen is vittem haton az állatkertben, amikor elfáradt.

Hasfajos volt (tejallergia miatt, de erre csak kesobb derult feny). Az éjszakai nem alvasokat is ennek tudjuk be. Egyebkent nem volt siros baba es most sem az, júliusban lesz 4. Magabiztos, bátor, nem felenk gyermek, pedig nem ovis.

En fizikailag es lelkileg is igenyektem a hordozast, meg a gyerek is. Egyikünk sem sinylette meg, iszonyatosan eros köztünk a kapcsolat, bar szerintem ez hordozastol fuggetlen is lehet. 4 kilóval született, 20 kilós volt 3 évesen, amikor meg vittem. Utana megfogant a tesó, igy mar nem mertem, pedig fogyott is a fiam 2 kilót, de nem kockaztattunk. A masodik babank is hordozott lesz. :)

Folyamatosan ugyan nem hordoztam, de az első 5-6 hónapban szerintem napi 5-6 órát rajtam volt.

Utána ahogy elkezdett kúszni-mászni, felfedezni, egyre kevesebbet kötöttem magamra, de amikor csak kellett, vagy igényelte felvettem a hátamra.

Már elmúlt 2 éves, de néha még mindig a hátamon viszem, ha messzebb kell mennünk (autónk nincs, gyalog közlekedek).

Mivel a kezdetektől hordoztam 1 hetes korától, folyamatosan hozzáerősödtem, a most 13 kilós gyereket is simán elbírom a hátamon.

Sose volt sírós a lányom, magabiztos, felfedező gyerek.

A cikkben említik még az önállóságot, nos az nálunk is így van.

Van egy rokonom, aki emiatt felelőtlen, hanyag szülőnek tart, de szerintem nekem van igazam (főleg, hogy az ő gyereke meg épp ellenpélda).

Soha nem vezetgettem, soha nem kaptam utána ha elesett, nem is csináltam ügyet az esésekből, hagyom a mai napig, hogy próbálgassa az erejét, határait.

Az eredménye az, hogy van egy rettentő ügyes, talpraesett gyerekem, akin mindig csodálkoznak, ha néha a szaladás hevében felbukik, akkor nem kezd el üvölteni, hanem szó nélkül feláll és megy tovább.

A könyvet már olvastam. Szerintem a nyugati kultúrában nagyon kevesen tudják kivitelezni azt , amit az indiánok. Az indiánok non-stop hordozzák! Ürítéskor, fürdéskor, evéskor, alváskor stb. le se teszik az első pár hónapba, esetleg egy másik családtag veszi át, ha épp az anyja nem fogja.

A születés pillanatától az édes anyja közelségben van, míg a mi kultúránkban is a legjobb esetben van pár órás különlét ha nem is a szülést követően (hacsak nem otthon szült valaki, de ez még itthon nem elfogadott).

A hasfájásról annyit, hogy nem csak a hordozásban keresendő. Ők nem esznek annyit vackot, szemete mint mi. A legnagyobb odafigyeléssel sem tudunk úgy táplálkozni, mint ők. Rengeteg feldolgozott kaja, a termesztett növények és állatok húsa sem olyan tisztaságú, mint az őserdőben. Nem fogyasztanak tejet, meg kenyeret (glutént), mondhatni "paleósan" esznek. Talán ezt is figyelembe lehet venni.

A lányomat ahányszor csak tudtam, fogtam a kezembe, vagy hordoztam. Csecsemőként napi 4-6 órát is. Volt, hogy a kezembe aludt órákat. Le se tudtam tenni, mert azonnal megébredt.

Az, hogy milyen lesz a személyisége nem csak a hordozástól függ. Az indiánokat körülveszi a család. A mi kultúránkban az anyák többsége egyedül marad a picivel, mindenféle tudás és tapasztalat nélkül. Nincs segítség, és így nő az elbizonytalanodás, amit a pici azonnal megérez, és emiatt ő is bizonytalanabb gyermek lehet. Az indiánok mindent tudnak, nem gyakoriznak, mint mi. számíthatnak egymásra. A törzsi szokások mindenki számára ugyan azok. Nem úgy mint nálunk. Minden gyerektől a szüleik mást várnak. Az egyikre nem szólnak rá, ha a homokot dobálja, a másikra meg igen. Így a mi gyerekeink is össze vannak zavarodva. Így legyen egy gyerek önálló és bátor a játszón, ha az egyiknek ezt lehet, a másiknak meg nem.

Szóval jó a könyv, de nem ezt átültetve a nyugati társadalomba nem várjunk csodát.

A hordozással a kötődés erősíthető! Ami az igény szerinti szoptatással és az együtt alvással még jobban mélyíthető, és a babák valóban nyugodtabbak tőle.

Nekem nem volt hordozókendőm, de ettől függetlenül hordoztam, hordoztuk. Gyakorlatilag az első 9 hónapot a kezünkben töltötte. Nem így terveztük, de az én babám még babakocsizni sem volt hajlandó 4 hónapos koráig. Egyrészt nagyon nagy szüksége volt arra, hogy a karunkban lehessen, másrészt annyira érdeklődő volt, hogy nem bírta ki azt, hogy letegyük vízszintesbe és ő ne tudjon nézelődni. Nem volt nagyon sírós. Pont azért hordoztuk, hogy ne sírjon és igazából ez nekem is nagyon jó érzés volt, teljesen összenőttünk, nem is volt egyszerű elfogadni, amikor megtanult 9 hónaposan kúszni, hogy mostantól nem akar mindig a karomban lenni. Főzni fél évig nem tudtam tőle, utána is csak éjszaka, amikor a férjem volt mellette.

Én mégis úgy érzem, hogy kudarcot vallottam, mostanában nagyon sokat sír. 1 éves, elkezdődött szerintem nála a dackorszak, egész nap megy a hiszti. Igaz, nem állandóan, és hamar megbékél, csak én vagyok kicsit fáradt. Egy nagy törzsben valóban, mindez sokkal könnyebb volna. Valószínű valami valahol azért romlott el, mert mégiscsak egyedül voltunk a férjemmel erre a feladatra.

Pl. most értettem meg, hogy valóban a magányból fakad az egyik legnagyobb krízisünk most. Említettem, hogy nem tudtam főzni fél évig. De igazság szerint egy állandóan kézben levő babával még enni se volt egyszerű. Az első hónapokban gyakran csak akkor ettem, ha a férjem munkából hazaért. És így szoptattam. Enni is felváltva ettünk: "Egyél, én addig leszek a gyerekkel." Nagy valószínűséggel ennek a következménye, hogy a gyerekem még mindig minimális mennyiségeket eszik szilárd ételből, és csak szopizni akar. Csakhogy a tejem egyre kevesebb és ő már 1 kg-al le van maradva a fejlődésben. Én egyre kétségbeesettebb vagyok, mert hiába éhes, hiába teszek elé többféle ételt, csak azért sem eszi. Egy szakember azt mondta, nem adtunk mintát a gyereknek az evésre. Igaz, hogy a hozzátáplálást elkezdtem 6 hónaposan, de elakadtunk. Most próbálunk mintát adni, már nem főzök neki külön, időt szánunk az étkezésekre, ugyanazt kapja, amit mi is. De még nem látom az alagút végét. Csak rettegek, hogy kórházba kerül vagy még rosszabb történik. Ha nem hordozom őt, ha több időm van főzni, enni, talán öröm lenne számára az étkezés. De most csak kényszer. És lehet, hogy ez már egész életére így marad. Iszonyúan félek, ha túljutunk is ezen, hajlamos lesz az anorexiára. Jó lett volna hordozókendő, de eleinte azt se tudtam, hogy van ilyen, nem akartam rá költeni, pedig fontos lett volna, hogy az élet olyan fontos területeibe is be tudjam őt vezetni, mint az evés.

Nagyon elszomorított ez a cikk, mert szerettem volna letörölni az arcáról minden könnyet, azért is volt állandóan kézben. De most, amennyi könnyet okoztam már neki az állandó evés körüli hercehurcával, a rettegésemmel, bizonytalanságommal... Persze lehet, hogy nincs igaza a szakembernek, hanem a gyerekorvos mond igazat, és valószínűleg vashiányos és azért étvágytalan. Nem tudom, csak azt, hogy mostanában rengeteget sír és én rontottam el.